1968: szemtől szemben

A Le Point címû francia hetilap szervezésében elõször találkozott egymással a 63 éves német–francia egykori anarchista és a 95 éves volt fõrendõr, hogy együtt idézzék fel, mi is történt pontosan 1968 májusában, Párizsban. Az április 22-én kezdõdött egyetemi mozgalomban részt vevõ néhány száz diák május 3-án elfoglalta a Sorbonne Egyetem udvarát. A rektor kérésére a rendõrség még aznap délután kiürítette az egyetemet. Az esemény példa nélküli volt: rendfenntartó erõk ezt megelõzõen még soha nem hatoltak be a francia egyetemekre. „Aki földre került embert üt meg, az önmagát üti meg!” – adta ki a jelszót Párizs prefektusa, akinek köszönhetõen a kemény rendõri fellépés ellenére nem folyt vér negyven évvel ezelõtt Párizsban. Maurice Grimaud visszaemlékezése szerint a kiürítés a legnagyobb nyugalomban zajlott, még gumibotra sem volt szükség. A rendõrség azonban nem vonult vissza, az utcán igazoltatta a diákokat, majd közelharc vette kezdetét a lázongó ifjúsággal, a város hadszíntérré vált, felszedett utcakövek, betört kirakatok és kiégett autók uralták a képet. A rendõrökkel való összecsapásban mindkét oldalon több százan megsebesültek, a letartóztatottak száma megközelítette az ötszázat.

„A diákokkal nagyon kulturált hangon tudtunk beszélni. A rendõrségi jelentések szerint még a legkeményebb napokon is az ésszerû kommunikációnak köszönhetõen mindkét oldalon elkerültük a szélsõségeket” – állítja az egykori prefektus.

„Igen, így volt. Nem tagadom, hogy voltak összecsapások, de ez csak egy része az igazságnak. Amikor manapság a tüntetések képeit mutatják, csak ezt a részt láthatjuk” – teszi hozzá Cohn-Bendit.

A letartóztatott társaik elengedését követelõ diákok a barikádokat május 10-én a rendõrökkel való összecsapások elkerülésére emelték. Cohn-Bendit ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy a rendõrség ezt nem fogja annyiban hagyni.

A miniszterelnök külföldön tartózkodott, a köztársasági elnök, Charles de Gaulle tábornok már lefeküdt, és senkinek nem volt joga felébreszteni – idézi fel mosolyogva a prefektus, aki csak hajnalban – miután több tucat rendõr megsérült a feléjük dobált macskakövektõl – rendelte el a barikádok felszámolását.

„Hihetetlen. Ez is jellemzõ volt a korabeli Franciaországra. Az 1871-es Kommün óta nem látott események zajlanak Párizsban, és senki nem ébreszti fel a köztársasági elnököt!” – mondja nevetve a volt diákvezér.

A két férfi, aki a barikád két oldalán harcolt, abban egyetért: tévedés lenne azt gondolni, hogy 1968 csak az utcai tüntetésekrõl szólt Franciaországban. Cohn-Bendit arra emlékeztet, hogy május elején Jean-Paul Sartre-nak adott interjújában kijelentette: „Ez lázadás és nem forradalom. A társadalom mélyén zajlik valami, a hatalomátvétel nincs napirenden.” A nagygyûlések, a gyárakban zajló tiltakozásokon elhangzó felszólalások jelentették a lényeget.

A prefektus éppen ezért döntött úgy, hogy a rendõrség nem hatolhat be az épületekbe, még egyszer a Sorbonne-ra vagy az Odéon színházba, amelyeket utána biztosítani kellett volna: „Jobbnak tûnt, hogy a fiatalok meg akarják váltani a világot, mint hogy az utcán harcoljanak a rendõrség ellen... A rendõrség nem annyira politikai, mint inkább gyakorlati indítékok alapján mûködött” – mutatott rá az egykori rendõri vezetõ.

Az 1968-as diáklázadás két hõsének elsõ és talán egyetlen találkozása az egymás iránti legnagyobb tiszteletben zajlott. Grimaud elárulta, hogy negyven éve közelrõl figyeli Cohn-Bendit politikai pályafutását, amelyet kiemelkedõnek tart.

Az egykori diákvezér jelenleg a német Zöldek képviselõje az Európai Parlamentben, és a francia politikai élet eseményeit is rendszeresen kommentálja a médiában.

„Ma ugyanolyan spontán öleltük meg egymást, mint amilyen spontán 1968 májusában a macskakövek repültek” – mondta a hajdani prefektussal lezajlott találkozó után az egykori diákvezér.

MTI