Riasztó szórványosodás Nagyenyeden – Sándor Botond unitárius lelkipásztor 38 évnyi szolgálat tapasztalatairól

Gyerekkorom óta így éltem meg a közösségi együttlétet. Nagyenyeden ez másként alakult, és időbe telt, amíg sikerült kiépíteni azt a fajta közösségi életet, ami a székelyföldi lelkészi munkámra emlékeztetett. Az emberek ismertek, ezért is hívtak meg egyhangúan az enyedi gyülekezetbe az előző lelkész távozása után. A Ceaușescu-rendszer utolsó hét esztendeje nagyon nehéz időszak volt. Nemcsak azért, mert az üzletekben semmiféle élelmiszert nem lehetett kapni, hanem anyagilag olyan helyzetben vergődött az egyházközség, hogy a fizetésemet sem tudtam felvenni. Egyértelmű volt: ha itt akarok maradni, akkor siránkozással semmire nem megyünk. Elvállaltam ingyen a kántori állást, és a felségemmel a templomgondozást, hogy végre kialakuljon valami. A szószékről hirdettem az igét, harangoztam, takarítottuk a templomot, irtottuk a gazt, építkeztünk, kevertem a maltert az építkezéshez...

Ezt a gyors változást én is megéltem. A románság a távolabbi falvakból, a Mócvidékről költözött be az újonnan épített tömbházlakásokba, a környékbeli magyar falvakból – Torockó, Torockószentgyörgy, Szentkirály, Csombord, Magyarlapád, stb. – a munkaerő naponta ingázott, tehát arányaiban jóval kevesebb magyar telepedett le Nagyenyeden, mint román. Mire lelkészként idekerültem, és elkezdtem feltérképezni a gyülekezetet, már román tengerben keresgéltem. Elődöm egy listát hagyott hátra az egyházközség tagjairól, de címeket nem találtam, így elkezdtem házról házra, tömbházlakásokra járni, hogy kiderítsem, ki hol lakik. Tizenöt évvel korábban nyilván teljesen másként alakult volna a közösségépítés.

– A nagyenyedi unitárius gyülekezet is kiöregedett egyházközség, ahol Dél-Erdély más településeihez hasonlóan a lelkész temet, és ritkán keresztel. Milyen volt ez négy évtizeddel ezelőtt?
– A Bethlen-kollégiumban a nyolcvanas években párhuzamos magyar osztályok működtek, manapság a kis osztályok létszáma csak nagy nehézségek árán jön össze. Száz unitárius gyereknek osztottunk akkoriban karácsonyi csomagot. Ma sem tudom, hogyan jött ez össze, hiszen semmit nem lehetett kapni a kereskedelemben. Egy papírzacskót is nehéz volt beszerezni, amibe belepakoltunk néhány édességet, hogy meglepjük őket. Vallásórákon az imaterem megtelt gyerekkel, pedig a rendszer emberei tiltották. Ha a pap szombat délutánra hívta a gyerekeket, akkor a párttitkár rászólt az iskolára, hogy arra az időszakra a tanárok és tanítók szervezzenek más foglalkozást. A gyerekek sokszor mégis hozzám jöttek.

A kilencvenes évek elején úgy tűnt, nincs lényeges fogyás. Végig én vállaltam a kollégium unitárius vallásoktatását. A rendszerváltás utáni években az 1–4. osztályban 30–35 unitárius kisdiákom volt, és a líceumi osztályokban több, mert a nagyobb diákok a környékbeli unitárius falvakból, illetve Aranyosszékről is itt tanultak. Ez a helyzet 30 év alatt teljesen megváltozott. Tavaly, amikor visszavonultam az iskolai vallásoktatásból, az elemi osztályokban három unitárius kisdiákom tanult, az 5–8-ban pedig kettő… A temetések és a keresztelések adatainak ismeretében azonban ez nem meglepő, hiszen 2019-ben tizenkét személyt temettem, tavaly pedig hatot, és mindkét évben egy-egy keresztelésre került sor. Temető papként megyek nyugdíjba.

– Szokott magyar fiatalokat esketni Nagyenyeden?
– Ritkán. Aki itthon marad, az inkább vegyesházasságban keresi a boldogulását. Ha közelebbről ismerem, akkor őszintén elmondom a véleményem, hogy mi vár rá az ilyen kapcsolatban. Rengeteg a rossz példa. A román házastárs szinte soha nem tanul meg magyarul, és a magyar fél lassan beleolvad a román környezetbe. Keveseknek sikerül kilépni ebből. Volt egy eset, amikor a magyar anyuka hosszú évekkel ezelőtt elvált a férjétől, mert az megtiltotta neki, hogy a gyerekkel magyarul beszéljen. Magához vette a kicsit, és később nálam keresztelte meg, itt is konfirmált.
Ma a fia Kolozsváron él, az egyetemen tanít magyar diákokat, és magyar családja van. Őt az édesanyja mentette meg, de az ilyen példa ritka, mint a fehér holló. A román–magyar vegyesházasságból származó gyermeket eleve ortodoxnak keresztelik, onnantól fogva pedig egyértelmű, mivé válik.

– Nagyenyeden az unitárius gyülekezet a legkisebb. Milyen az együttműködés a református és a katolikus közösségekkel?
– Nagyon jó! A közösségi rendezvényeket összefogással hozzuk tető alá. Ebbe most beleszólt a pandémia, de például tavaly januárban még közösen emlékeztünk meg az 1849 januárjában Axente Sever és Simion Prodan pópák vezetésével legyilkolt mintegy ezer nagyenyedi magyarról. Ez a tragikus esemény a rendszerváltás óta minden évben közös istentiszteletre hívja Nagy­enyed magyarságát, ilyenkor koszorúzzuk meg az emléktáblát. A megemlékezésekre rendszerint eljön a román polgármester is. Többször beszélgettünk vele erről a szomorú történetről. Nyilván a román utókor számára is ez kényelmetlen esemény. Gesztusértékűnek tartom, hogy közösségi gyászunkban ma már ők is osztoznak. Tudják, hogy erre a szörnyű történetre 172 év után sincs magyarázat. De nemcsak gyászban, hanem más közösségi rendezvényeken is találkozik a nagyenyedi magyarság. Igaz, sokkal kisebb lelkesedéssel, mint például 40–50 évvel ezelőtt, amikor egy-egy előadásra akkora tömeg gyűlt össze, hogy nem fértünk el a teremben.

– Ön régi lelkészi család sarja. Mennyire volt természetes, hogy édesapja példáját követve a hetvenes években a teológiára iratkozik?
– Történész és levéltáros fiam éppen most dolgozik a Sándor-családfa összeállításán. Bizonyosan tudjuk, hogy az 1600 évektől 11 lelkész élt az családban, az első az 1600-as években szolgált. Érdekes módon azonban többen úgy kerültek erre a pályára, hogy eredetileg mást akartak. Édesapám orvosnak készült, de a két világháború között heten voltak testvérek, és egy székelyföldi faluban nehéz lett volna előteremteni az iskoláztatás költségeit, így a teológia mellett döntött. Én biológus szerettem volna lenni. Gyerekkorom óta a növény- és állatvilág megszállottja vagyok: ma is úgy ismerem az élőlények latin neveit, mint egy hivatásos szakember. Amikor 1974-ben felvételizni készültem, szóltak, hogy esélyem sincs.

Mivel fejből ismertem a bibliai történeteket és az énekeskönyvet, a teológiára való felvételi könnyen ment. Hamar megszerettem a papi hivatást, annak ellenére, hogy a kommunista rendszer titkosszolgálata nemcsak az apám, hanem az én lépéseimet is figyelte. Ha magyarországi vendég érkezett, másnap mindig behívattak a Szekuritátéra faggatni. Még belegondolni is szörnyű a kommunista rendszer működésébe, nemhogy évtizedekig átélje az ember…

– Mire emlékezik legszívesebben ebből a 38 évnyi nagyenyedi szolgálatából?
– Lelkészi beiktatómon Pál apostol szavaival fogalmaztam meg célkitűzéseimet: arra törekszem, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen Isten és ember előtt. Úgy érzem, ez teljesült, és ezért hálás vagyok. Sok mindent építettünk a gyülekezetben – többek között a 16. században Nagyenyeden született Enyedi György püspök tiszteletére egy tanácstermet és kopjafát avattunk –, de legszívesebben az évi rendszerességgel megejtett családlátogatásokra emlékszem. 38 év alatt ezek csak kétszer maradtak el: 1990-ben, amikor súlyos beteg voltam, és tavaly a pandémia idején. Ez nehéz műfaj a lelkészek számára, én mégis nagy szeretettel vállaltam, mert ilyenkor lehet lelkileg igazán közel kerülni a gyülekezet tagjaihoz. Nem minden családban sikerült, de a többség szívesen fogadott. A gyülekezetépítés egyik igen fontos momentuma volt ez Nagyenyeden is.