Ötszemközt Vitrayval és… az operával

Viszont magánemberként a milánói Scalában, a sydney-i operaházban és a Metropolitanben is jártam. Ferencsik Jánossal, a kiváló karmesterrel egy portréfilmet készítettem, amelyben szóba került bécsi fellépése. Érdeklődésemet látva a Rózsalovag egyik előadásán lehettem vendége. Svéd Sándorral pedig a Magyar Televízió 1970-es szilveszteri műsorában találkoztam, Antal Imrével együtténekelhettünk is vele.

– Louis Armstrongot, az aranytrombitást az 1965-ös budapesti fellépésén szólaltatta meg. Más híres muzsikust is mikrofonvégre kapott?

– A legnagyobb csoda Isaac Stern, a legendás hegedűművész volt: vele a 80-as évek végén találkoztam. A Liszt Ferenc Kamarazenekar meghívására érkezett a magyar fővárosba, s kifejezett óhaja volt, hogy szeretne ifjú muzsikusokkal találkozni, beszélgetni. A Zeneakadémián rendezett összejövetelen a Magyar Televízió stábja is jelen lehetett, s a rendező, Horváth Ádám, engem kért fel a beszélgetés vezetésére. Ezen a délutánon a nagyterem zsúfolásig megtelt fiatalokkal. Sosem felejtem el azt a bájt, ami ebből az emberből áradt, s azt a jó hangulatú dialógust, ami kialakult. Nemcsak őt kérdezték, ő is élénken érdeklődött, én pedig elmondhatatlanul élveztem a közvetítői szerepet. A munkámért egy exkluzív interjút kértem, amit sikerrel közvetítettek a televízióban. A három tenor egyikével, José Carreras-szal, amikor először itt járt, szintén a kamerák előtt társaloghattam.

– Számos beszélgetőműsort vezetett évtizedeken keresztül. Zenészeket is vendégül látott?

Az Ötszemköztben a húszéves Kocsis Zoltánnal is találkoztam, s az interjút rá húsz évre megismételtem. Sajnos a zenetörténeti szempontból is különösen értékes anyagot egycolos szalagra rögzítették és a laikus, de inkább ostoba „illetékes” anyagtakarékossági okból letörölte, és újrahasználta a tekercset. Szerencse, hogy nyolc perc belőle véletlenül megmaradt. Pedig élénken él bennem a kissé flegma, ujjaival szórakozottan játszadozó ifjú művész, zsenijéhez méltón, nagyon fontos dolgokat mondott a zenéről.

– Számos kvízjátékot vezetett. Ha a másik székben ül, milyen zenei kérdésekkel lehetett volna „megfogni”?

– Nem vagyok adatgyűjtő hajlamú, sporteseményekre utaló kérdésekkel is könnyen meg lehet lepni. Gyakran társaságban elhangzik: de hiszen te közvetítetted! Viszont egy területen, a műkorcsolyában összeforrott a zene és a sport. 1960-ban vehettem részt először a műkorcsolya- és jégtánc Európa-bajnokságon, s be kell vallanom, vajmi kevés fogalmam volt a sportágról. Viszont a kűrök zenéjét általában felismertem, amiket népszerű, lendületes klasszikus zenei művekből, operanyitányokból vágtak össze.  Ez azért is volt előnyömre, mert akkoriban nem kaptunk információkat a zenéről, s a versenyzőknek – ne vegye Isten bűnükül – halvány sejtelmük sem volt, milyen műre mutatták be programjukat.

– Felesége, Kállay Bori, híres énekes-színész. Az operett világa is megérintette?

– Kifejezetten nem voltam híve az operettnek, ezt Bori is jól tudta. Viszont a szerelem nagy úr, és én őt szerettem hallgatni. Amikor megismertem, még nem énekes színésznő volt, hanem szubrett. Az egyik legnevesebb énektanár, Sipos Jenő figyelt fel kiváló énekhangjára, s ő másfél évig tanult intenzíven a mesternél. Így már megpróbálkozhatott énekes szerepekkel. Jómagam követtem pályáját és megszerettem a műfajt. Megnézem, ha új szerepben lép fel, de nem vagyok gyakori vendég az előadásokon. A klasszikus operettekkel már megbarátkoztam, a musical viszont kicsit idegen tőlem.

– Nevelt leánya, Fonyó Barbara operaénekesnő. Mennyire elfogult, amikor színpadon látja? Esetleg tudja-e tanácsaival segíteni?

– Nagyon elfogult vagyok, sokat izgultam érte. Ígéretes karrierje éppen csak elindult, amikor két fia születése egyben két kihagyást is jelentett; ez egy operai életpályán luxusnak számít. Nem féltem, szép is, hangja is gyönyörű, muzikalitása is hibátlan. Van egy „közös produkciónk” is. Amikor díjat nyert Luxemburgban a Geszty Sylvia Nemzetközi Koloratúr Énekversenyen, az úton én voltam a „menedzsere”. Méghozzá büszkén és örömmel, mert a névadót ifjúkorom óta ismertem, másrészt jelenlétem némi biztonságot is adott a lányomnak.

– Amikor először beszéltünk telefonon, említette, hogy most már kevesebbet mozdul ki otthonról.

– Azért még ki-kimozdulok, de itt hadd beszéljek arról a becses ajándékról, amit két tanítványomtól kaptam. 17 évig tanítottam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Az említett két egykori tanítványom, Cseke Eszter és S. Takács András, az On the Spot című sorozat alkotóinak neve és sorozatuk már világszerte ismert, s csaknem minden lehetséges díjat begyűjtöttek. A két tehetséges fiatal a 80. születésnapomra felejthetetlen ajándékkal lepett meg: a „voucher” Londonba szólt. Egy Wagner-ciklust, a Niebelungok gyűrűjét nézhettem meg négy gyönyörű estén a Covent Gardenban.

– Az elmondottakból és a míves ajándékból kiindulva a Wagner-műveket különösen kedveli.

– Nagyon szeretem Wagnert. Ha választanom kell életművéből, akkor A nürnbergi mesterdalnokokra szavaznék. Ez az opera a háború után Magyarországon feketelistán volt, s amikor végre műsorra tűzték, az első tizenhárom előadáson ott lehettem. Az operai „Aranycsapat” szereposztása a következő volt: Hans Sachs  Losonczy György, Éva Osváth Júlia, Pognert Székely Mihály alakította, Maleczky Oszkár pedig szenzációs volt Beckmesserként. Simándy József Stolzingi Waltere pedig örökké emlékezetes marad. Nem ezen a bemutatón szerepelt, de itt kell megemlítenem Böhm Endre nevét, aki Telramund és Lohengrin alakítása után Hans Sachs szerepét is eljátszotta. Ma már kevesen ismerik, de korának nagy énekese volt, mentalitását, énektudását és hangját, valamint termetét Luciano Pavarottihoz tudnám hasonlítani. Tragikus véget ért, Zürichben a Bolygó hollandi előadásán a süllyesztőbe zuhant.

– Az opera tehát az örök szerelem marad…

– Igen, ugyan átestem gyerekbetegségeken: például operaénekesi karrierről álmodtam. Hamar rájöttem a realitásokra, s kétségeim támadtak, hogy hangi adottságaim megfelelnek-e a kívánalmaknak. Szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy egy elképzelt hősbaritonnak a termetem sem volt a színpadra ideális. Lendvai Andornak, az egykori neves baritonnak fiát a környékről ismertem, s haverkodásunk nyomán eljutottam a papához is. Kiváló tanár volt, többek között Ilosfalvy Róbertet is ő indította el a pályán. Meghallgatott, s így fogalmazta meg a szentenciáját: ne erőltesd ezt, fiam! Tanácsát megfogadtam.