Babucs Zoltán hadtörténész: Úz völgye, a román betörés elleni harc szimbóluma

Ausztria–Magyarország hadereje ekkor már háromfrontos háborút vívott, így Erdély védelmére alig maradt ereje, de észlelte a román csapatösszevonásokat. Gróf Tisza István miniszterelnök már júliusban Kelet-Magyarország védelmének megerősítését kérte az uralkodótól. A román betörést megelőző napokban alakult meg Erdélyben a nagyszebeni születésű báró Arthur Arz von Straussenburg gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt az alig 34 ezer főt számláló császári és királyi 1. hadsereg, amely a 71. közös, az 51. és 61. honvéd gyaloghadosztályok mellett sebtében összeszedett alakulatokból – pl. népfelkelőkből, csendőrökből – állt.

– Miért bizonyultak nehezebbnek a Keleti-Kárpátokban vívott csaták?
– A románok a Gyimesi-szorostól északra jelentős orosz csapaterősítéseket kaptak. Emiatt a Keleti-Kárpátokban súlyos, hosszan elhúzódó harcok zajlottak, ahol az osztrák–magyar 1. hadsereg feladata volt az ellenség feltartóztatása. Az ide csoportosított orosz 8. és 9. hadseregek által november 28-án az Úz és a Tatros völgyében megindított kárpáti csata december 12-re számottevő eredmény nélkül kifulladt. Az Úz völgyét október 16-tól a kassai 39. honvédhadosztály és a német 225. gyaloghadosztály részei tartották, lezárták az Úz és a Csobános völgyeit, és kiszorították onnan a román 7. gyaloghadosztályt. December végén az orosz 9. hadsereg csapatai a környező hegygerinceket elfoglalták, de az előnytelen állásokba visszaszorult kassai seregtest 1917. március 8-án visszavette a Magyarós-tetőt, s a két völgy mellett az azoktól délre húzódó német állásokat is tartotta, egészen 1917 novemberéig, amikor az Ojtozi-szorostól északra, a Slanik völgyébe vezényelték át.

A játszmában az antant nyert, hiszen ígérni bármit lehetett – ráadásul fogalmuk sem volt a térség etnikai viszonyairól. Az 1916. augusztus 17-i titkos egyezményben a románok igényt formáltak Erdélyre, a Partiumra, a magyar Alföld keleti részére a Tisza vonaláig, a Bánságra és Bukovinára, amelyet oda is ígértek nekik. Ezért cserébe legkésőbb augusztus 28-án kellett támadásukat megindítani, és Budapestet elfoglalni, külön fegyverszünetet pedig nem köthetett a központi hatalmakkal. Nyilvánvaló, hogy a katonai helyzetet kihasználva a románok olyan területekkel akarták országukat hizlalni, amelyek sohasem voltak uralmuk alatt. Az 1916-os román betörés intő jelként szolgált a Magyar Királyság számára, területi integritása a háború végső kimenetelétől függött. A támadók azonban nem számítottak arra, hogy a monarchia és szövetségesei pár hét alatt visszakergetik a „román sasokat”, ráadásul még regáti fészküket is elfoglalták. A románok előbb fegyverszünetet kértek, majd 1918. május 7-én aláírták a bukaresti békét. Ezzel háborús szereplésük nem ért véget, mert a monarchia felbomlása után Románia 1918. november 9-én hadat üzent Németországnak, s a francia segédlettel félig-meddig felfegyverzett mezítlábas román királyi hadsereg ismét expanzióba kezdett, amelynek eredményeként a megalázott vesztes a Nagy Háború egyik legnagyobb területrablójává vált. 1919 tavaszán csapatai eljutottak a Tiszáig, augusztusban a magyar tanácskommün leverőinek szerepében tetszelegve a Dunántúl keleti részét is elfoglalták, végül a trianoni ország területéről alig tudta őket kiparancsolni az antant.

– Az osztrák–magyar hadviselés mennyire volt hatékony?
– Mivel a hágók lezárásához nem volt elég ereje, Arz generális a Marostól délre eső területek és Beszterce környékének kiürítését rendelte el, csapatai pedig halogató harcokat vívva vonultak vissza a Maros és a Kis-Küküllő vonalára, miközben az erősítések beérkezésére vártak. A román Nagyvezérkar haditerve az volt, hogy hadseregei átkelnek a Kárpátok hágóin, megtörik a Monarchia védelmét, és hat hét alatt elérik a Debrecen–Nagyvárad–Békéscsaba–Szeged vonalat, amivel eldönthetik a háború kimenetelét.

A román hadseregről nagybaczoni Nagy Vilmos vezérkari alezredes A Románia elleni hadjárat 1916–1917 című 1922-ben megjelent háromkötetes munkájában így vélekedett: „nem volt korszerű, a már két éve tartó háború tapasztalatait nem emésztették meg és nem értékesítették (…) Románia ipara nem tudott megfelelni a háborús követelményeknek, különösen a nehéztüzérség, géppuskák és repülők hiánya volt nagyon érezhető. A háború anyagi előkészítése nem volt megfelelő és a román hadvezetőség e tekintetben mindent szövetségeseinek támogatásától várt, ami azonban nem ment könnyen.” Nem véletlenül jegyezte fel a román főparancsnok hétszeres túlerejű támadásukról, hogy „amennyire lassú volt az előrenyomulás, amikor nem voltak bonyodalmak, olyan gyors volt a hátramenetel, mihelyt a bonyodalmak elkezdődtek.”

Az ellenség megállítására épített erődítési elemek környékéről igyekeztek távol tartani a civileket, akiknél újabb menekülési hullámot váltott ki a román átállás híre – sokukban eleven emlékként élt az 1916-os román betörés. Egy szemtanú a Hargitán menekülőkről jegyezte meg, hogy „borzalmas látvány volt, ahogyan a székely asszonykák az utakon összetorlódva menekültek.”
Székelyudvarhely és Kolozsvár felé igyekeztek az otthonukat elhagyók, de itt sem volt maradásuk, a front haladtával egyre nyugatabbra vándoroltak.

– Az erdélyi magyar civil lakosság hogyan élte meg az 1916-os román betörést?
– Már az oroszok uzsoki betöréseikor, 1914–1915-ben több tízezer ember hagyta el lakóhelyét. A román megszállás hírére pánik tört ki a lakosság körében – sokan az 1848/1849-es oláh tömegmészárlások megismétlődésétől tartottak. Elsősorban a határ környékéről indult meg a menekülés, főleg Gyergyószentmiklós, Marosvásárhely, Csíkszereda, Brassó, Fogaras és Orsova vidékéről. Mivel a vasút- és az útvonalhasználat tekintetében a hadsereg élvezett elsőbbséget, a lakosság úgy menekült, ahogy tudott. A székelyek a Királyhágón túlra igyekeztek magukkal hajtván a jószágot is.

Őket a hátország minden téren igyekezett segíteni, zömük asszony, gyermek és idős ember volt, mivel a férfiak döntő többsége a hadsereg és a népfelkelés kötelékében harcolt szülőföldjéért. Az egyes intézmények, iskolák szervezetten települtek hátra, s a civilek többsége Erdély felszabadítása után hazatért. A románok sok helyütt szinte üres városokba vonultak be, Sepsiszentgyörgy 14 ezer lakosából csak 583-an maradtak otthon, míg Székelyudvarhelyen 10 ezerből ezer fő. Az elfoglalt területeket a Román Királyság részének tekintették, a középületekről leverték a magyar címert és kitűzték a román trikolórt. Kezdettől ellenségesen viselkedtek az általuk megszállt területek lakosságával és jó balkáni szokás szerint ész nélküli fosztogatás és a polgári lakossággal szembeni brutális fellépés jellemezte őket.
Érdekes módon a helybéli románság többsége sem fogadta kitörő örömmel a regáti „sasok” megérkezését, de azért akadtak köztük olyanok, akik kollaboráltak velük. Erdélyben rengeteg értéket harácsoltak a románok, ráadásul túszokat is szedtek az otthon maradtak köréből. Ily módon

Ezen lágerek közül Sipotele haláltáborként hírhedt el, az ott őrzött 17 ezer – többségében magyar civil – fogolyból csupán kétezer élte túl a megpróbáltatásokat.

– Mennyire vannak feltérképezve azon haditemetők, ahol magyar katonák nyugszanak Erdélyben?

Eleink pontosak voltak, ugyanis a Nagy Háborúban a közös Hadügyminisztérium 9. osztálya beható alapossággal foglalkozott a hadisírokkal és háborús temetőkkel. Az első bécsi döntés után a Magyar Királyság rendbe hozatta e hősi temetőket, így például az úzvölgyit is. A második világégés során a Honvédelmi Minisztérium 22. (veszteségi) osztálya foglalkozott a hősi halottakkal. Iratanyag csak töredékesen maradt fent a magyarországi harcok idejéből, de az erdélyi harcokban elesett honvédek temetői kataszterlapjai, sírvázlatai, helyszínrajzai nagyobb részt fennmaradtak.

– Mikor létesült az úzvölgyi haditemető?
– Az úzvölgyi hősi temetőt a kassai 39-esek létesítették 1916-ban Úzvölgy-telep mellett, ahol a német 225. gyaloghadosztály hősi halottai külön parcellát kaptak. A temetőben ezernél több magyar és német katona földi maradványai vannak, míg a románok és az oroszok a hegyeken túl, Moldvában temették el halottaikat. A Magyar Királyság keleti határán 1944. augusztus 26-án ismét itt lángoltak fel a harcok, amelyben a székely határőrök – apák és fiaik – alulmaradtak a Vörös Hadsereggel és román szövetségeseikkel szemben. Az elesetteket az Úz völgyében és Csíkszentmártonban temették el. A kommunista Románia nem törődött a más nemzethez tartozó hősi halottak emlékezetével, még sírjaikat is megpróbálta eltüntetni, ahogy azt 1987-ben a Gyilkos-tó mellett is tette.

– Mennyire hatékony a román és a magyar állam közötti, a hadisírok gondozásáról és védelméről szóló egyezmény?
– Semennyire. Ezt csak mi tartottuk be, a román fél pedig vitathatatlanul kegyeletsértést és történelemhamisítást követett el az Úz völgyében. Bár a magyar miniszterelnök és a külügyminiszter is felemelte szavát az ügyben, a Honvédelmi Minisztérium részéről csupán a hadisírgondozókat is foglalkoztató Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka juttatott el közleményt az erdélyi magyar sajtónak. A német hadisírgondozókat egy ott élő trombitaművész barátom riasztotta, akik lépéseket ígértek. Az államközi egyezmény felrúgása ismételten bebizonyította: Románia nem jogállam, és jól mutatja balkáni mentalitását, hogy úgy gondolta, a szerződés reá nézve nem jár semmiféle kötelezettséggel.

– Mi lehet a megoldás?

amely büntetési tételeket is tartalmaz azon esetekben, ha a felek nem tartják be a megállapodást. Felháborító, hogy a románok nagy történelmi alakjainkat, hősi halottainkat ellopva a mi rovásunkra akarják megírni történelmüket mintegy igazolva, hogy joguk van a magyar területek birtoklására. Dormánfalva polgármestere most visszavonulót fújt, de elképzelhető, hogy az EP-választások után szép csendben felavatják az úzvölgyi „román hősi temetőt” vagy akár eldózerolhatják. Mielőbb kell lépnünk az ügyben, mert még az is előfordulhat, hogy a másik történelemhamisító ország, Szlovákia megelőz bennünket, s kijelenti: az Úz völgyében nyugvó kassai honvédek voltaképp elmagyarosodott „szlovákok”...