Közösen gazdálkodó farmerek a Szilágyságban: nyugati típusú szövetkezetek disznó- és húsmarhatartók számára

ami új perspektívát nyújtott a farmereknek a beszerzésben és az értékesítésben.

Erdész, zongorakereskedő és állattartó farmer

Az alcímben szereplő mesterségek nehezen illeszthetők egymás mellé, Szepesi Loránd mégis mindhármat kitanulta. Az erdészeti főiskolát végzett szilágycsehi férfi négy évig volt a környékbeli erdők felügyelője, de a rendszerváltás utáni éra őt is arra késztette, hogy feleségével Magyarországon próbáljon szerencsét. Hét hónapig gombapincékben dolgoztak, majd gondolt egy merészet, és beiratkozott a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia zongorakészítő szakára, amit négy év alatt végzett el. Amikor kislányuk hétéves lett, hazatértek szülőföldjükre, hogy a gyerek itt kezdje el az első osztályt. Szepesi Loránd előtt új szakmájával nagy lehetőségek nyíltak Erdélyben. Kolozsváron beindított zongoraszalonja országosan is az első közé tartozott. „Három-négy év alatt nagyon sok pénzt kerestünk a külföldről importált új és használt zongorák forgalmazásával. 2010-ig mintegy ezer darab hangszert adtam el, zömmel zeneakadémiáknak, zene- és művészeti iskoláknak” – emlékezik vissza zongoraforgalmazó múltjára, melynek során Németországból, Kínából, Japánból, de más országokból is vásárolt új vagy itthon feljavított hangszereket.

Az állattartás ötlete egykori erdésztársával folytatott hosszú beszélgetés és borozgatás nyomán született meg.

(A szilágysági zsákfalu arról vált híressé, hogy ide hurcolta el a Securitate 1989 decemberében kényszerlakhelyre Tőkés Lászlót.)

Szepesit nem olyan fából faragták, hogy bármihez hűbelebalázs módjára fogjon hozzá. Beutazta fél Európát: bekérezkedett minden olyan disznófarmra, ahol szívesen látták Németországban, Dániában vagy Hollandiában. Élőben akarta megtapasztalni, hogyan működik a nagyüzemi állattartás, milyen technológiákat alkalmaznak. Bejelentkezett a nyugat-európai és magyarországi állattenyésztő szervezetekhez, szövetkezetekhez, így eljutott konferenciáikra és állatbemutatóikra is. Több hónapot tartott a tanulás időszaka, amíg elsajátította az alapokat, illetve meggyőződött arról, hogy megéri nagyüzemi disznótartással foglalkozni.

Míg odaát a gazdákat, a farmereket az állammal való kapcsolatban a kiszámíthatóság jellemzi, nálunk ennek épp az ellenkezője érvényes. De mégis belevágtunk!” – magyarázza az indulás körülményeit vendéglátóm, akivel a disznófarm elegáns irodájában beszélgetünk.

1,3 millió lejes bankhitel

A külföldön szerzett tapasztalatokkal felvértezve a szilágysági vállalkozó sikeresen megpályázta az új sertésfarm indulását lehetővé tevő uniós pályázati kiírást, amelynek önrésze megközelítőleg 1,9 millió lej volt. Előző vállalkozásukból sikerült félretenni ötszázezer lejt, a különbözetet pedig bankkölcsönből fedezték. A CEC addig nem hitelezett ekkora összeget a Szilágyságban magánvállalkozónak: amikor a farmot felépítették és átadták, a bank bukaresti vezérigazgatója is személyesen eljött, hogy lássa, mi fán terem a modern disznófarm.

2013-ban befejezték a második istállót is, rá két évre pedig megnyitották saját takarmánykeverő üzemüket, így nem kellett többé külső forrásból tápot vásárolni. Szepes mutatja a táptakarmányokat: a háromféle keverék összetétele 95 százalékban gabona, plusz vitaminok és aminosavak. A disznófajtákra kidolgozott receptek napi egy kilogrammos súlygyarapodást tesznek lehetővé. A frissen betelepített malacokat három hónap alatt hizlalják fel 100–110 kilóra, havonta pedig 700–800 vágóállatot adnak el szatmári és nagybányai húsfeldolgozó nagyüzemeknek. Mostanra kétezerre nőtt az állandó sertésállomány.

A padlóra került sertéspiac

A 2011-es indulás sikertörténetnek számított. Az élősúlyban kilónként 7 lej körüli áron értékesített hízók utáni árbevétel nemcsak a jelentős havi törlesztőrészletet fedezte a bank felé, hanem újabb beruházásokra is futotta a nyereségből, amelyet a tulajdonos visszaforgatott. Ennek az emelkedő pályának az orosz piac hirtelen bezáródása vetett véget, amikor 2015-ben az Európai Unió Ukrajna miatt elkezdett izmozni a nagy orosz medvével, Moszkva pedig válaszképpen sertéshúst sem importált többé az uniós országokból. A nagy nyugat-európai termelők – Dánia, Spanyolország, Hollandia és mások – elkezdték mélyen a termelési ár alatt teríteni árujukat a belső uniós piacokon.

– magyarázza a szilágysági farmer. Ennek hatására 2015-ben az előző év átlagának felére, 3,70 lejre esett vissza az élősúly-kilogrammonkénti felvásárlási ár. Ez a trend kisebb megszakításokkal 2018 őszéig folytatódott, ami kilátástalan helyzetbe sodorta a hazai disznófarmokat. Szepesi Loránd szerint sehol nem volt annyira súlyos a helyzet, mint Romániában, hiszen a tőlünk nyugatabbra fekvő országokban elképzelhetetlen lenne, hogy tízéves, mélyfagyasztott, olcsó disznóhúst dobjanak be nagy tételekben a kereskedelme és feldolgozóiparba. „Állítom, hogy Románia az Európai Unió élelmiszeripari szemétlerakata, ahova büntetlenül bármit be lehet hozni, amiből elég nagy kör nyerészkedik. A bukaresti hatóságok nincsenek tekintettel a hazai termelőkre, így az ellenőrizetlen import egész ágazatokat küldhet padlóra, ahogyan a disznótartással is történt” – magyarázza vendéglátóm, aki szerint a 24. órában mégis lépett a bukaresti kormány, és mentőövet dobott a sertéstartóknak, külön pénzügyi támogatást nyújtva a levágott állatok után. A farmonkénti 200–300 ezer eurós támogatással az állattelepeknek sikerült nullszaldósra kijönni, azaz a vállalkozók nem húzták le mindenhol a rolót. Ez a támogatás egy-két alkalommal a szokásos összeg kétszerese vagy háromszorosa volt állatonként.

Újra a csúcson a sertéságazat?

A sovány esztendők után tavaly jelentősen emelkedett a felvásárlási ár, a karácsony előtti időszakban kilónként 8,50 lejt fizetett a vágóhíd a leadott hízókért, ami ismét kifizetődővé tette a nagyüzemi sertéstartást. Szepes Loránd sokat töprengett azon, hogyan tudnák mérsékelni a hatalmas fluktuációt, illetve hogyan csökkenthetnék a költségeket. Egy nyírségi (magyarországi) sertéshizlaló szövetkezet példáján felbuzdulva elhatározta, a környékbeli öt sertésfarm tulajdonosával összehoz egy szövetkezetet.

Szepesi emiatt egy teljesen átlátható szövetkezeti modellt ajánlott, ami Magyarországon és Nyugat-Európában egyaránt működik. Végül a többi vállalkozó is belátta ennek előnyeit, főleg miután Szepes Loránd végigjárta Bukarestben, a mezőgazdasági minisztériumban az ehhez szükséges ügyintézést, és sikeresen megpályázott évi 100 ezer eurós uniós segélyt, amit öt éven át folyósítanak az új szövetkezet működéséhez. A szilágysági sertésszövetkezet immár közösen szerzi be a hat farm számára a malacokat, de a vágóállatok értékesítése is a szövetkezet égisze alatt történik. A farmok a szövetkezet keretében pályáztak meg egy 1466 férőhelyes kocatelepet román kormányzati forrásokból a közösen vásárolt szamosudvarhelyi földterületükre. Korábban a szociáldemokrata kormányzat fogadta el a 195-ös számú törvényt, amely hazai forrásokból nyújt különtámogatás a sertésfarmok számára. Szepesi reméli, hogy az új liberális kormányzat is rábólint erre, így

Szepesi Loránd a magyar gazdaságfejlesztési támogatásokat kezelő Pro Economica Alapítványhoz is pályázik, amely a székelyföldi nagy összegű beruházások után a Partiumban is meghirdeti új pályázatait.

A húsmarha az alternatíva

„A sertéságazat a mostani jó felvásárlási árak ellenére is bizonytalan. Egyrészt kiszámíthatatlan a jövő, mert nem tudjuk, hogy az idei esztendőtől mekkora támogatást kapunk a leadott vágóállatokra. A 2020–2027-es romániai agrárfejlesztési tervről egyelőre semmit nem tudni. A másik nagy gond a megállíthatatlan sertéspestis. Minden farmon nagyon szigorúak az állategészségügyi intézkedések, de ennek ellenére bármikor megjelenhet a vész, ami megakaszthatja tízéves beruházásunkat” – foglalja össze tömören a legnagyobb kihívásokat.

A tehénfarmot a Szilágycsehtől néhány kilométerre fekvő Bősháza határában látogatjuk meg esti etetéskor, amit a család tagjai végeznek. A telephelyet egy csődbe ment vállalkozótól vásárolták. Szilágyszegi lakásuktól és a menyői legelőtől kissé messze fekszik a téli telephely, de vendéglátóm szerint egyelőre nem volt pénzük a disznófarmmal szemben felépíteni a húsmarhák istállóját is, a száz hektáros, villanypásztorral körbekerített legelő szélén.

A tenyészállatok beszerzése is külön történet. Szepes Loránd két megfogadott állatorvos társaságában előbb Franciaországból, a limousine húsmarha hazájából akart anyaállatokat vásárolni, de az ottani eladók át akarták őket verni – azt mondták, Romániában jól járnak a gyengébb minőségű tenyészállatokkal is –, így nagy veszekedések után jöttek át Luxemburga, ahol hosszas keresgélés után akadtak rá arra az állományra, amit végül 2000 eurós állatonkénti áron vásárolt meg.

A szép húsformájú tenyészállatok növendékei 18 hónapos korban érik el a 600–1000 kilós testsúlyt (a bikák rendszerint súlyosabbak).

A könnyebb beszerzés és értékesítés céljából pár héten belül a limousine húsmarhatartók számára is bejegyzik a szövetkezetet, Szilágy, Kolozs, Beszterce, Máramaros és Szatmár megye tenyésztőinek részvételével. A tervek szerint a mintegy 1500 állatot tartó gazdák szövetkeznek, ami egy-két éven belül nagy lendületet adhat az élőállat-kivitelnek, illetve a marhahúsexportnak.

A szövetkezet másik előnye, hogy közösen használhatnak értékes genetikai tulajdonságokkal rendelkező alapállatokat, illetve közösen importálhatnak tényészüszőket.

A mintegy négyszáz hektár saját és bérelt szántófölddel, kaszálóval és legelővel rendelkező Szepes Loránd vállalkozása immár két pászmán próbálkozik. De mint fogalmaz, a legnagyobb gondot mégsem a különböző értékesítési vagy egyéb adminisztratív akadályok jelentik, hanem a súlyos munkaerőhiány. A vállalkozó már beleunt abba, hogy a környéken nem talál állatgondozó munkást, ezért eldöntötte, hogy Nepálból hoz be munkaerőt kétéves szerződés keretében. Idén tavasszal érkeznek meg az első ázsiai alkalmazottai, akiknek a hivatalos román minimálbért fizeti ki, plusz ingyenes szállást és teljes ellátást biztosít. Egy munkaerő-közvetítő cégen keresztül toborozza az angolul beszélő embereket, akik a visszajelzések szerint szívesen jönnek Erdélybe, hiszen nálunk havi 50 amerikai dollárt keresnek. „Minden alkalmazottamat megbecsülöm. Aki dolgozik és megbízható, havi ötezer lejt is megkereshet a disznófarmon, mégis állandó idegességben élek, mert hol van munkás, hol nincs. Akkor hagynak faképnél, amikor nem is gondolnám. Inkább elmennek Nyugat-Európába robotolni ugyanennyi pénzért a mezőgazdaságba. Ez ma ennek a vidéknek a legnagyobb tragédiája” – fogalmaz Szepesi.

A Kolozsváron közgazdasági szakra járó lányát is visszavárja a családi vállalkozásba, de az állatorvosnak szánt fiát is hazavárja majd, ha elvégzi az egyetemet. „Elmagyaráztam a gyerekeimnek: csak abban az esetben vállalom ezt a nem kis megpróbáltatással járó munkát, ha idővel átveszik tőlünk a kormányrudat. Az állattenyésztésnek hosszabb távon csak így van értelme” – mondja búcsúzásként Szepesi Loránd az állattelep kapujában.

Cikkünk eredetileg a Székelyhon napilap hetente megjelenő nyolcoldalas gasztronómiai kiadványában, az Erdélyi Gasztró legfrissebb számában látott napvilágot.