Újabb „titkok” Trianonról

A főként gazdasági cikkeiről ismert sajtós ezúttal a magyar nemzet talán legfájdalmasabb veszteségének momentumairól, Trianonról írt. Raffay Ernő, a kort egyik legjobban ismerő magyar történész már az előszóban leszögezi: „Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani.” Ugyanakkor belátja, hogy Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzés még nem született meg, és talán hosszú ideig nem is fog.

A leszármazottaktól, kalandos úton megszerezve a magyar Országgyűlés román származású politikusa, majd a későbbi Nagy-Romániának első miniszterelnöke, Alexandru Vaida-Voevodnak az 1918– 1920 között folytatott, máig nem publikált levelezését, Koszta a „béketárgyalások” újabb részleteire világít rá. A szövegek két részre oszthatók: Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az úgynevezett békekonferencián ügyködő román delegáció első párizsi munkaévét, mely 1919 januárjától az év novemberéig húzódott, feljegyzései és emlékirat-töredékei pedig 1920 első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák. „A közép-európai kis államok sorsa kevésbé érdekelte a nagyhatalmakat. Így Erdély kérdése is szinte teljesen mellékes volt” – emelte ki a kötetet bemutató Pál Antal Sándor levéltáros és történész, ezzel egyben magyarázatot szolgálva a könyv címére. Megítélésében azok a nyugati politikusok is akadályokba ütköztek, akik ideig-óráig szívükön viselték az elveszített területeken élő, egyből kisebbségi sorba jutott közösségek sorsát. Miközben a román diplomácia lépésről lépésre haladt a trianoni döntés felé, az erdélyi magyarságért aggódó politikusok száma csökkent, hangjuk tompult. Ennek ellenére, értékelte a szerző, a magyar politikumnak nem a románokkal gyűlt meg a bajuk. „Nem értettük meg kellőképpen az akkori helyzetet, és már 1912-ben valamit elrontottunk, de nagyon” – hangsúlyozta Koszta István.