Sánta Imre: „Ha más nem lép, megteszem én”

– Miként fogalmazódott meg Önben a gondolat, hogy civil tiltakozásra van szükség a Mikó-ügyben, és mi vitte arra, hogy kiálljon a kollégium elé?

– A buzăui bíróság ítéletével kezdődött a történet. A sajtóból értesültem arról, hogy a Székely Mikó Kollégium visszaállamosításáról döntöttek. Tehetetlen dühöt éreztem, amiért egy ilyen nyilvánvaló igazságtalanság történik, egyrészt az egyházzal, másrészt az egész erdélyi magyar közösséggel. Akkor úgy éreztem, nem tudok tenni semmit ellene. Másnap reggel azonban már úgy ébredtem, hogy mégis van lehetőségem, mindenkinek adott, hogy  kinyilvánítsa a nemtetszését, tiltakozzon.

Ekkor jött az ötlet, hogy ha más nem teszi meg, akkor megteszem én. Közben teltek a napok, és különböző szervezetek részéről tiltakozások, nyilatkozatok, szolidaritásvállalások jelentek meg az elítéltekkel, de azt láttam, hogy nincs konkrét lépés. Akkor döntöttem el: ha más nem lép, akkor én megteszem. Naponta két órát strázsát állok a Székely Mikó bejárata előtt. Így kezdődött el július 6-án az 57 napig tartó tüntetés, amelyet néhány napig egyedül folytattam, majd fokozatosan csatlakoztak hozzám.

– A tüntetés elején bízott abban, hogy mások is az ügy mellé állnak?

– Nem mozgósítottam. Nem hívtam, nem kértem senkit arra, hogy mellém álljon, viszont bíztam benne, hogy felfigyelnek a kezdeményezésemre. Ahogy abban is, hogy azok, akik hozzám hasonlóan úgy érzik, valamilyen módon tiltakozniuk kell az igazságtalanság ellen, odaállnak majd mellém. És nem csalódtam. Nem fogalmaztam meg célként, hogy tömegmozgalommá nője ki magát a tüntetés, egyszerű figyelemfelkeltő akciónak szántam.

Azt akartam, hogy vegyék észre, mi történik körülöttünk, mi történik velünk, hogy a napi gondjaink közepette is odafigyeljenek a közéletre. Szerettem volna érzékennyé tenni elsősorban a szentgyörgyieket, de az egész erdélyi magyarságot is az iránt, ami megtörtént a Székely Mikó Kollégiummal, és az iránt, ami velünk, erdélyi magyarokkal történik általában. Egyértelmű, hogy itt nemcsak a Mikóról van szó, ez az ügy túlmutat önmagán.

– Volt arra példa, hogy megpróbálták kisajátítani a kezdeményezését?

– Amikor elkezdtem a tiltakozást, nem gondoltam tovább, hogy mi nőhet ki belőle. Csupán azzal a szándékkal álltam ott, hogy tiltakozzak az ellen, ami történik, lelkiismereti indíttatásból történt. Ahogy teltek a napok, rá kellett döbbennem, hogy vannak olyan politikai pártok, szervezetek – ez a politikának a természete –, amelyek valamilyen módon megpróbálják ebbe a vitorlába is befogni a számukra kedvező szelet.

Mindig igyekeztem ennek elébe menni, ahogy láttam, hogy ilyen törekvés jelentkezett, mindenkit arra kértem: tegyük félre, hogy milyen párthoz tartozunk, milyen ideológiát vallunk, és összpontosítsunk a Székely Mikó Kollégium ügyére. Úgy érzem, sikerült elébe mennem annak, hogy bármi ráépüljön a kezdeményezésemre. A próbálkozók vagy megértették, vagy pedig kényszeredetten ugyan, de elfogadták a kérésemet. Ezért is ragaszkodtam ahhoz, hogy ne hangozzon el egyetlen szónoklat vagy beszéd sem, csak az Ige és az imádság.

– Hogyan teltek a tüntetés órái, mennyire volt nehéz kiállni az iskola elé naponta, két hónapon keresztül?

– Nem volt könnyű. Rettenetesen meleg volt a nyáron, és a délutáni órákban még visszasütött a nap az iskola épületére. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy az ájulás kerülget. Amúgy sem vagyok nagydarab, de a két hónap alatt jó néhány kilót leadtam. Mások is kérdezték, hogyan bírom. Ilyen alkalmakkor mindig azt gondoltam, hogy az én nagyapám elment a háborúba, amikor hívták, hogy megvédje a hazáját, a szülőföldjét. Ha ő ezt meg tudta tenni, akkor az unoka is megtehet legalább annyit, hogy naponta két órát áll a napon, és tiltakozik az igazságtalanság ellen.

Nagyapám sem vitt esőernyőt, napernyőt a háborúba, ráadásul az életét tette kockára, úgyhogy ezt a két órát nekem is naponta ki kellett állnom. Ez a gondolat erősített, az igazság tudata és a hitem, mert Isten segítsége nélkül nem tudtam volna végigcsinálni. Erőt adott azoknak a támogatása, akik naponta megjelentek körülöttem. Az 57 nap alatt a Mikó előtti járda egy civil fórummá alakult, ahol naponta két órán keresztül a velem tiltakozók megbeszélték a mindennapokat és a közéleti eseményeket. 

– Legutóbb arra kérte az erdélyi magyar közösséget, vonjon élőláncot a Mikó köré: kérésére több százan válaszoltak. Van-e eredménye a tiltakozásoknak?

– Az élőlánc alkalmával sokkal többen jelentek meg, mint az 57 nap során. Ehhez hozzájárult a szeptember elsején szervezett Igazság Napja is, hiszen a szervezők erőteljes kampányt folytattak, hogy érzékennyé tegyék a közvéleményt a téma iránt. Nem fogalmaztam meg célként, de az 57 napos tüntetés és az Igazság Napja révén mégis elértük, hogy az emberek kezdtek rádöbbeni arra: ki kell állniuk saját magukért, a saját és a közösség érdekeiért. Véget kell vetni annak a mély álomnak, amelybe lassan belemerült az erdélyi magyarság.

Az elmúlt évtizedekben egy tudatos altatás zajlott a politikum részéről. Szavakban nem fogalmazták meg, de az volt az üzenet, hogy mindenki maradjon nyugodtan otthon, mi majd a városházán, a megyeházán, a parlamentben vagy éppen Brüsszelben megoldjuk helyettetek a gondjaitokat. Az emberek most már kezdtek ráébredni arra, ez nem teljesen így van, és ha történtek is előrelépések, a mi gondjainkat nem oldja meg senki helyettünk. Kipattant egy olyan szikra, amely bízom benne, hogy fellobban, és az erdélyi magyarok rájönnek: ki kell állniuk a jogaikért.