„Párbeszédre vagyunk ítélve”

A napi magyarországi politikát figyelve, sokszor úgy tűnik, mintha már nem is lenne közös nemzeti ügy, a pártideológiák mentén lezáródnak a kérdések. Lehet még párbeszédről beszélni?

Sohasem gondoltuk, hogy véglegesen lezárt frontvonalaknak kellene kialakulniuk. Akár a magyarországi belpolitikában, akár a nemzetpolitikában számos olyan kérdés van, lenne, amelyek kötelezően előírnák a politikai élet szereplőinek, hogy megpróbáljanak közös nevezőre jutni egymással. Az más kérdés, hogy a magyar belpolitikában épp úgy, mint Erdélyben néhány kérdésben olyan messze esnek az álláspontok, hogy a kompromisszumra alig van lehetőség. Ezért némelyek még a párbeszédet is kizárják, vagy ki akarják zárni, amit én nem tartok helyesnek. Az, hogy párbeszédre szükség van, még nem jelenti azt, hogy el kell fogadnunk a másik fél bármely sarkalatos véleményét, vagy éppenséggel programpontját. De tehetünk egy kísérletet arra, hogy közös nevezőt találjunk. Mondhatnám azt is, hogy párbeszédre vagyunk ítélve, és ez még akkor is igaz, hogyha egyébként nem zajlik párbeszéd, nincsenek reális feltételei.

A magyar–magyar párbeszéd is akadozik.

A Fidesz mindig óvatosan igyekezett véleményt formálni a határon túli magyar közösségek belső vitáiról, annak ellenére, hogy meggyőződésünk: nincs határon inneni és határon túli magyarkérdés. Egyetlen magyarügy van, tehát nincsenek belügyek, amelybe Budapestről vagy éppenséggel Székelyföldről ne lehetne beleszólni, át a trianoni határokon. De nem szeretném azt, hogyha bármely megnyilatkozásunkból bárkik fegyvert kovácsolnának a maguk igazának megvédésére. Úgy látom, hogy a magyar politikai elit kimerítette erkölcsi-politikai tartalékait az elmúlt 16 esztendőben, és újra kell gondolni sok mindent. Ahogy a Fidesznek is újra kellett gondolnia 2002 és 2006 után sok mindent, és újra kell majd gondolnia, ha visszakapja a kormányzás lehetőségét. Mert az MSZP nyilvánvalóan történelmi zsákutcába került, és csak idő kérdése, hogy mikor megy a falnak.

Tőkés László és az RMDSZ között azonban tárgyalások kezdődtek az európai képviselőválasztás kapcsán. El kellene fogadnia a püspöknek az RMDSZ által felajánlott helyet?

Nem az én dolgom, hogy döntsek vagy akár véleményt formáljak arról, hogy el kell-e fogadnia Tőkés Lászlónak az RMDSZ ajánlatát vagy sem. De Erdélyben is homokba dugja a fejét, aki azt gondolja, hogy úgy mehetnek a dolgok tovább, ahogy eddig mentek, ahogy az RMDSZ eddig intézte azokat.

A hatalmi arrogancia megnyilvánulásainak látom, ahogyan Tőkés Lászlót megfosztották tiszteletbeli elnöki címétől, vagy ahogyan megakadályozták az MPSZ választási indulását. Ilyenből nekünk is van részünk bőségesen, csak éppen mi a volt kommunistáktól kapjuk. Vannak ajánlatok, amelyek egy bizonyos időpontban még gáláns, őszinte, tisztességes ajánlatnak tűnnek, egy következő pillanatban már idejétmúlt, megalázó és álságos ajánlatnak. Tőkés Lászlót rákényszerítették, hogy összegyűjtsön 140 ezer támogató aláírást, és van okunk föltételezni, hogy a döntő többség azért adta kézjegyét – túl azon, hogy tiszteli a püspök urat politikai teljesítménye, erkölcsi tőkéje okán – mert kifejezetten elégedetlen az RMDSZ-szel. Protestáló szavazat, amit a belső választási rendszer híján most így fejeztek ki az emberek. Úgy gondolom, hogy ezek az emberek joggal várják el, hogy a püspök úr úgy viselkedjék, mintha ők ott állnának mögötte. Nem magáért, hanem azért lépett színre, hogy az erdélyi magyarságnak legyen képviselete az Európai Parlamentben. Szerintem a közélet erdélyi szereplőinek a közös lista helyett azon kellene inkább gondolkodniuk, hogyan lehetne a magyar nemzetiségű, választójoggal rendelkező polgárok minél nagyobb részét mozgósítani, hogy két mandátumot is szerezzenek az Európai Parlamentben: egyet Tőkés Lászlónak, egyet pedig az RMDSZ-nek.