Ahol a valóság kettészakad: egy erdélyi nő élete Kongóban

Elmondása szerint bár már akkor úgy érezte, hogy megérkezett oda, ahova mindig is vágyott, első útja megrendítő volt. „Nem tudtam beszélni róla, ha csak annyit kérdeztek, milyen volt, már sírtam” – idézte fel, hozzátéve, hogy ami sokaknak csak képernyőn keresztül, a dokumentumfilmekből ismerős – az iskolázatlan gyerekek, az alultápláltság, a fedél nélküli nyomor –, az ott volt előtte, körülötte.

Egy kis üzletet nyitottak, ahol először vizet, később édességet és hajcsatokat, apróságokat árultak. Ahogy Balázs-Fülöp Emese fogalmaz: nem halat adott nekik, hanem megtanította őket halászni, az igyekezett formálni a mentalitásukat, hiszen megtanította, hogyan kell a bevételből új árut venni, nem elkölteni az egészet.

Szerelem és a nagy döntés

Az önkéntesség azonban nem csak küldetést és munkát adott neki, hanem párkapcsolatot is. Megismerkedett egy Mauritiusról, indiai családból származó férfival, aki szintén segítőként érkezett az árvaházba. Kapcsolatuk éveken át távkapcsolat maradt: találkozók félúton Magyarország és Kongó között, Törökországban, Dubajban.

Nincs középréteg

A kongói elit világa kevesek által ismert. Sokan közülük fehér vagy arab származásúak: belga, francia, libanoni, kínai üzletemberek, akik 20-30 éve élnek ott, vagy ideiglenes kiküldetésben vannak. Hozzájuk hasonlóan Balázs-Fülöp Emese is része lett ennek a világnak.

A társasági élet fontos menedékké vált: nemcsak az árvaház, nemcsak az örökbe fogadott gyermek, hanem az a nemzetközi baráti kör is, amelynek tagjai – mongol, filippínó, nigériai, francia, libanoni nők – hetente összegyűlnek kávézni. Azt mondja, ezek a kapcsolatok mélyebbek, mint bármely otthoni barátság.

– magyarázta.

Bármennyire is beilleszkedett Balázs-Fülöp Emese az új környezetébe, vannak dolgok, amelyek még mindig fájdalmasan hiányoznak. A szabadság érzése például – az, amit az ember Európában magától értetődőnek vesz.

– illusztrálta az ottani állapotokat.

Egy hatsávos úton naponta tíz sávban közlekednek a járművek, szabálytalanul, szlalomozva, féklámpa nélkül. Egy bevásárlás is csak autóval, sofőrrel, zárt ablak mögött történhet. „A mozgás szabadsága hiányzik legjobban. Olyan, mintha egy aranykalitkában élnél. Gyönyörű minden, mégis zárt” – fejtette ki, hozzátéve, hogy napnyugta után nem járnak ki. Nem biztos, hogy megtámadják, megerőszakolják vagy kizsebelik az embert, de az ellentéte sem. Éppen ezért nem éri meg kockáztatni.

Interjúalanyunk is megtapasztalta egyszer a helyi egészségügyi rendszer hiányosságait, sürgősen kezelésre lett volna szüksége, de a kórházi személyzet hosszas próbálkozás után sem tudott egy infúziót bekötni neki, szurkálták, de nem találták a vénáját, alapvető dolgokkal idétlenkedtek.

„Új bevásárlóközpontok nőnek ki a földből, miközben egy eső elmoshatja a fél kerületet, mert nincs csatornázás. Gyönyörű szállodák és irodaházak épülnek, de ha komolyabb bajod van, az első géppel el kell repülnöd Dél-Afrikába vagy Törökországba orvoshoz” – mondta. Bár az ország sok évnyi diktatúra után látszólag a fejlődés útjára lépett, a belső konfliktusok ma sem ritkák.

A segélyszervezetek mögötti valóság

Bár ő maga is önkéntesként került az országba, az évek alatt sok minden kapcsán felnyílt a szeme. A kontinensben rejlő ellentmondásokat talán a legélesebben a segélyszervezetek működésén keresztül látja.

– magyarázta, hozzátéve, szerinte a helyi emberek lennének a legalkalmasabbak a terepmunkára – nem csak azért, mert olcsóbb, hanem mert értik, ismerik a helyi viszonyokat.

A frissesség luxus. Bár van szakácsuk, Balázs-Fülöp Emese gyakran inkább maga főz – egyszerűen azért, mert vágyik az ismerős ízekre, azokra az ételekre, amelyeken felnőtt. „A férjem szerencsére imádja az európai kajákat. A szakács viszont kicsit bánatos, mert fölöslegesnek érzi magát” – meséli.

A vallás is új értelmet nyert Balázs-Fülöp Emese életében Kongóban. Rendszeresen jár vatikáni követek által tartott misére, de ott azok egészen más légkörben zajlanak, mint amit Európában megszokott.

„Itt mindenki együtt van: indiaiak, muszlimok, feketék, fehérek, filippínók. És van egy pont a misében, amikor a pap azt mondja: most mindenki imádkozzon a saját istenéhez. Elképesztően megható. Mi Európában sokszor túl merevek vagyunk. Itt viszont azt látom, hogy a hit nem szabály, hanem közösség” – fejtette ki a Krónikának Balázs-Fülöp Emese.