Misszió az egyre apadó szórványban

Így a szinte egy tömbben, a Kolozs és Maros megyét összekötő Kolozsvár–Szászrégen-útvonalon vagy annak leágazásán elterülő falvak Beszterce-Naszód megyéhez, pontosabban annak déli csücskéhez tartoznak. Közigazgatásilag Mezőörmény Septérrel és további tíz román faluval alkot községet, míg Komlód és Oroszfája a mára mindössze két magyart számláló Nagynyulashoz tartozik.

A négy falu missziós egyházközségei 1990 után az újjáalakult görgényi református egyházmegyébe tagolódtak, ahol egy éve Májai Varga Zoltán lelkipásztor igyekszik jó pásztorként egyben tartani a még megmaradt nyáját. Mielőtt a mezőségi gyülekezetbe került volna, a fiatal lelkész öt évet egy másik szórványvidéken, a Balázsfalvától mintegy tizenöt kilométerre elterülő Bethlenszentmiklóson szolgált.

„Mindig arra vágytam, hogy missziós lelkész legyek, aki összefogja a szétszóródott magyarságot, és nemcsak havonta egyszer látogat ki a szórványba” – vallja a Fehér megyei szórványból a Beszterce-Naszód megyeibe átkerült lelkész. Az 53 hívet számláló Mezőörményesen, a mindössze 33 reformátussal maradt Oroszfáján, a 16 főre apadt Komlódon és a mindössze hat lelket számláló Mezőseptéren minden körülmény adott e nemes feladat teljesítésére.

Ha az egyházi statisztikákat böngésszük, azt látjuk, hogy nem is olyan régen a valamikor László vajda birtokát képező Örményes is – mint megannyi más erdélyi település – virágzó magyar falu volt, ahol a reformátusok száma a mainak a tízszerese volt. Sőt a dombok között meghúzódó Komlód is a 19. században még önálló lelkésszel rendelkezett.

A juhász legyen a nyájában

Családi vagy akár kényelmi okok miatt nem minden egyes, „világ végére” helyezett pap vállalja a helyben lakást. Sokkal egyszerűbb a közeli városból ingázni, megtartva a kötelező vasárnapi istentiszteletet, és kiszaladni az óhatatlanul adódó temetésekre. „A juhász legyen a nyájában! Ha nem vagyok a híveim között, nem lehetek hiteles” – vallja ezzel szemben Májai Varga Zoltán, amikor erre a jellegzetes szórványlelkészi gondra térünk.

A kétgyerekes családapának nem könnyű a feladata: az otthona Marosvásárhely egyik peremközségében, Marosszentkirályon van, a felesége és csemetéi Kolozsváron élnek. Az aszszonyt az állása, a kicsiket az iskola köti egyelőre a kincses városhoz. De, mint mondja, amint tehetik, kilátogatnak az örményesi parókiára.

A Besztercéről láthatatlan Örményes

A 19. század utolsó esztendejére elkészült örményesi templommal szemben lévő portán az egyik presbiter, Pásztor Lajos és neje, Erzsébet fogad. Az idős házaspár valamikor Marosvásárhelyen dolgozott, de az évek teltével hazaköltöztek. Ma is a Maros-menti várost érzik közelebb a szívükhöz, mint Besztercét. Mint mondják, ennek nemcsak földrajzi oka van.

„A megyésítéskor mi, mezőörményesiek Maros megyéhez szerettünk volna csatlakozni, de az itteni vezetők nem engedték, mondván, olyan jó mezőgazdasági területek vannak itt a környéken, hogy azokat nem lehet csak úgy átengedni. Pedig a 85 kilométerre lévő beszterceieknek fogalmuk sincs, hol van Mezőörményes. Csak négyévente egyszer, a választások előtt szokták felfedezni a mi községünket” – fájlalják Pásztorék.

Mint mesélik, a szórványosodás itt is megtette a hatását: megszűnt az anyanyelvű oktatás, megcsappant a magyarság létszáma. „Hála Istennek, a mi négy fiunk megmaradt magyarnak. Három itt él a faluban, egy Magyarországra költözött. De az itteni unokák is magyarul beszélnek. Ha lenne magyar iskola, biztos oda járnának” – büszkélkedik Erzsike néni, akinek az apja négy esztendő híján fél évszázadig volt az örményesi gyülekezet gondnoka.

A hatóságok nemcsak az anyanyelvű oktatást számolták fel a faluban, de az egykori felekezeti iskola épületét is lebontották. Pedig az egyház ragaszkodott hozzá, és visszaigényelte ’89 után, de mindhiába. A magyar–román viszonyra térve, Pásztorék úgy érzik, nincsenek különösebb gondok a faluban.

A többségiek felnéznek a magyarokra, de a békés légkör megőrzésében jelentős szerepet játszik Dumitru Tomşa nemzeti liberális párti polgármester is, akinek a felesége magyar. „Csak a közvetlen szomszédunkkal volt baj, aki ágynak esett betegként is néhanapján azt kiáltotta, hogy ha autonómiát akarunk, menjünk Magyarországra! Ezzel jól feldühített, de mégsem tehettem meg, hogy szinte naponta ne menjek át hozzá, és ne segítsem” – meséli Pásztorné.

Oklevéllel meghálált komlódi vendégszeretet

Komlódon is takaros, felújított, gótikus stílusú 15. századi templom és kipofozott parókia vár. Csak éppen a valaha önálló lelkésszel rendelkező gyülekezet szórványosodott el teljesen. A komlódi reformátusok száma mára tizenhatra apadt. „Ma már alig vagyunk a templomban, pedig hajdanán tele voltak ezek a padsorok” – sóhajt fel a gondnoki teendőket ellátó Polgár Anna. Annus néni, ahogy a 76 éves öregasszonyt a lelkész becézgeti, itt, a dombok közt rejtőző faluban született, akárcsak az édesapja.

Nagyon ragaszkodik szülőfalujához, bár annak idején, az elemi elvégzése után szülei Tekére küldték, hogy anyanyelvén tanulhasson tovább, ahonnan később a marosvásárhelyi pénzügyi középiskolába került. Mint mondja, szerette a várost, a sportot, de az apja nem látott jövőt az atlétikai pályafutásban. „Így hazakerültem, és azóta is itt élek. Kis ideje egymagamban, özvegyen, hisz a fiam Besztercére költözött” – meséli az öregaszszony.

Annus néni mégsincs egyedül; nemcsak a falubeliek meg a pap nyitja be időnként az ajtaját, mindig ott van vele a Biblia és a számos magyar nyelvű könyv és időszakos kiadvány. Most épp az 1948-as Református Szemlét böngészi, amelyben a soron következő lelkészi továbbképzőről írnak. „Inkább ezeket a régi újságokat olvasom, minthogy a tévét nézzem. Annyira kedvesek nekem, nem tudom őket eldobni, inkább egy skatulyában gyűjtöm” – mutatja a cipősdobozban gondosan raktározott megsárgult újságokat.

Annus néni nemcsak az olvasmányaira büszke, hanem a falon lévő bekeretezett oklevelére is, amit a püspökség részéről 2011 késő őszén, egy Marosvécsen szervezett ünnepély keretében az akkor még életben lévő férjével együtt vehetett át. „Hitvestársával, házunk népével együtt az Úr és egyháza közelségében élnek, és önzetlenül szolgálják magyarságunkat és egyházunkat” – áll a Mezőség apostolaként ismert, múlt század első felében szolgáló Földes Károlyról elnevezett emléklapon.

„Vendégszeretetük is szolgálat, hogy otthon érezzék magukat az itt szolgáló lelkészek, missziót végző hallgatók, megmaradjon az Úr magyar református nyája” – olvasható néhány sorra alább. Májai Varga Zoltán alig egy esztendeje ismeri Annus nénit, férjét, Polgár Jánost missziós pályakezdete első heteiben temette, de csak megerősíteni tudja az oklevélbe foglaltakat.

A kedves kis öregasszony bejelentetlen látogatásunkkor is mindegyre sürgölődik-forgolódik, asztalt terít, sonkás rántottát készít, majd friss házi tejföllel kínál. Mielőtt búcsút vennénk tőle, meglepetésszerűen betoppan a Besztercéről érkező fia és családja. „Az én Dezsőkém román nőt vett feleségül, de megmondtam neki, hogy az unokámmal magyarul beszéljen!” – mutatja be Polgár Anna a fiát és menyét. Sajnos a gégeproblémákkal műtött középkorú férfinak egyre nehezebben jön ki hang a torkán, így inkább csak puszilgatja és ölelgeti az alig egy éve örökbefogadott kis tündért.

Oroszfája, ahol még a gondnokok gyerekei sem magyarok

Egy faluval odébb, Oroszfáján a felújítási munkálatok előtt álló templom köszön ránk a domboldalról, de be kell érnünk azzal, hogy mindössze kívülről csodáljuk meg a 18. században épült istenházát. A gondnok, Katona János éppen nincs otthon, így csak a felesége, Ana és kisebbik fiuk fogad. Amikor a mosolygós gyermek nevét kérdezem, a nyolcéves lurkó előbb egy Poftim?-mal (Tessék? – szerk. megj.) válaszol, majd amint nyelvet váltok, Cătană Lorand Cristianként mutatkozik be.

„Hát nem tud magyarul… Sajnos én sem. De a testvére, Andrei, aki most egyetemista, az internet segítségével próbálja megtanulni a nyelvet” – magyarázkodik a Katona-Cătană anyuka.

A hegyen túl, Mezőseptéren pedig még ennél is cifrább a helyzet. Bár Váradi Annus néni, Váradi Mihály gondnok felesége nyolc gyermeket hozott a világra, nevelt fel és adott a megfogyatkozó falvacskának, az itteni gyülekezet mégis mindössze hat tagot számlál. Ebből a Váradiak csak kettőt tesznek ki. Nem matematikai, hanem etnikai bukfenc ez. A mára felnőtté vált Váradi csemeték más nyelvet, más nemzetiséget és más felekezetet választottak maguknak. Az idős szülők, noha belátják, hogy „nyolc gyermeket adtak a románoknak”, most is úgy vélik, semmi értelme nem lett volna magyarnak nevelni a leszármazottakat.

„Önök az ortodoxokhoz is járnak?” – buggyan elő óhatatlanul a következő kérdés. „Nem, szó se róla! A tiszteletes úr csak havonta egyszer jön Septérbe, de meg se gondoltam, hogy más vasárnapokon az ortodox templomba menjek” – igyekszik szépíteni a dolgokat az állatvásárba igyekvő gondnok. Valahol őt – és a hozzá hasonlóan gondolkodókat – is meg lehet érteni, hisz ami egy tömbmagyar vidékről érkező embernek minimum furcsa, az itt élőknek a lehető legtermészetesebb. Még akkor is, ha ezzel a szemlélettel az amúgy is egyre szűkülő közösségük felszámolását gyorsítják fel.

„Öregedő, de öntudatos gyülekezetek ezek. Fantasztikus melegséget kapok az itteni emberektől. Bár én is nagyon szeretem őket, azzal is tisztában vagyok, hogy nem innen fogok nyugdíjba vonulni” – vetíti előre a Beszterce-Naszód megyei szórvány szomorú jövőjét Májai Varga Zoltán.