In memoriam Domokos Géza (1928–2007)

Domokos Gézát a diktatúra évtizedeinek romániai magyar közszereplői közül azon kevesek között látom, akiket igencsak magasba ragadott a politikai-szakmai karrier, de akik soha sem felejtették el, honnan jöttek, mivel tartoznak annak a közösségnek, amelyből őket kiválasztották.

Olyan intézménynek lett a vezetője, amely – a romániai kommunista rendszer történetének egy új szakaszában – a „nagy átejtések” egyikének volt szánva: egy nemzetiségi kiadó a nacionálkommunista homogenizáció előterében. Ő azonban felismerte és a legszélső határokon is túlfeszítve kihasználta a számára „adott” mozgásteret: a romániai magyar (sőt nemcsak a magyar) kisebbség szellemiségének önkifejezése számára olyan fórummá tette a Kriteriont, amilyen nem volt addig, s talán nem is lesz. Értett hozzá, hogy az író- és tudósműhelyek évtizedekig lezárt palackjaiból előcsalogassa az alkotó szellemet. De ahhoz is, hogy a megszületett művek számára kiharcolja

a megjelenést is.

Nem egyszer voltam résztvevője „felső szervek” exponenseivel való tárgyalásainak, kifogásolt kéziratokról vagy kéziratok kifogásolt részleteiről. Nyilván annak is szerepe volt, hogy mint a párt központi bizottságának tagja, másképp tárgyalhatott az „illetékes elvtársakkal”, s azok is másképp tárgyaltak ővele. A tárgyalóasztaloknál, nem egyszer jutott eszembe, hogy Domokos Géza fiatal korában boxolt is. A villámgyors helyzetfelismerés, a célratörő tettrekészség, a jobb pozíció érdekében olykor szükséges taktikai visszavonulás s mindennek végén az ellenfél visszavonhatatatlan padlóraküldése – megannyi kézirat esetében tette lehetővé a megjelenést, azt, hogy a szerző üzenete, tudományos eredménye eljutott a nyilvánosság elé.

Kiadósként egyik nagy öröm és nagy erkölcsi elégtétel volt mindig számomra, hogy belépve egy olyan erdélyi magyar értelmiségi lakásába, aki a 60–70–80-as években alakította ki könyvtárát, ott láttam a Kriterion könyvsorozatait: a Szabó T. Attila-féle Erdélyi magyar szótörténeti tár, a Székely oklevéltár, a „fehér könyvek”, a Magyar Klasszikusok, a Téka-sorozatok köteteit, a nagy erdélyi történész-, művelődés- és művészettörténész-nemzedék munkáit, a világirodalomra ablakot nyitó Horizont-sorozatot. S ezeknek a könyvtáraknak a tulajdonosai nemcsak irodalmárok voltak, hanem orvosok, mérnökök, papok – az egész akkor formálódó nemzedék, amely innen is merítette az ismeretet, de az erőt is magyarságtudatának megőrzéséhez, gyarapításához.

Hogy mindez miképpen volt lehetséges, hogy milyen áldozatok, milyen – vállalt – kompromisszumok árán, arról Domokos Géza már vallott könyveiben. Aki majd az „árat” mérlegre teszi, nem teheti meg, hogy ne válaszoljon arra a kérdésre: mi lett volna a kisebbségi magyarságból erre mifelénk ezek nélkül a művek nélkül.

1989 után Domokos Géza pályájának is új – a közvetlen politizálással megterhelt – szakasza következett. Ennek mérlegre tevése nem az én dolgom. De egy valamire hadd emlékeztessek – az előbbi gondolatmenetet folytatva: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség az ő elnökségének évei alatt segített kiépíteni az erdélyi magyar civil intézményeknek azt a hálózatát, amelynek legkiválóbb személyiségeit akkor ott tudta maga mögött, a Szövetség Egyeztető Tanácsában.

Mert Ő is tudta: a politika ideig-óráig tartó zajlásai, zajongásai elmúlnak – maradandó az, amit a Szellem épít fel egy közösség lelkében.

Dávid Gyula