Elöregedőfélben is őrzi identitását a regáti magyarság

– mondta a lelkész.

„Nem arról van szó, hogy Erdélyből jöttek volna, mert az már nem divat, hanem innen, helyből csatlakoztak az egyházhoz és a magyarsághoz. Érdekes, szinte annyian elő is kerültek, amennyit temettünk” – fejtette ki a lelkipásztor.

Bíró Tivadar a két bukaresti református egyházközség közül a szőlőskerti egyházközség papja, hozzá tartozik Ploiești és Pitești is. „Nem mondható el, hogy húsz év alatt eltávolodtak volna az emberek az egyháztól, a ragaszkodásuk megmaradt, csak idősebbek. Sajnos sokan nem tudnak templomba járni, főként a pandémiás helyzetben” – mondta a lelkész. Ploiești-en imaház működik 1861-től, Pitești-en templom is volt, csak az 1960-as években lebontották. Pár éve vásárolt az egyház egy ingatlant, ahol most imaterem működik, addig a német templomban gyűltek össze a pitești-i reformátusok.

„Egy Székely Károly nevű atyafi az egyháznak adományozta a telkét, és ide épült a templom. Mint az emléktáblán szerepel: »...Házam telkén építtessék egy templom, hozzá szükségeltető épületekkel. – Pitest 1848 Február 11-én«. A Magyarországról érkező Czelder Márton alapította ezeket a gyülekezeteket, sőt a brăilai és galaci református gyülekezeteket is” – mondta a lelkész. Szintén a pitești-i imaház falán látható Czelder Márton egykori lelkész soraival egy emléktábla: „és te magyar templom légy menedéke a szétszórt magyarságnak, sionja ez idegen földön a magyar nemzetiségnek és kereszténységnek – Pitest 1862. december 25-én”.

– mondta Bíró Tivadar. Kérdésünkre a bukaresti, 300 fős szőlőskerti egyházközségről is szót ejtett, mint mondta, a tagok közül körülbelül százan aktívabban bekapcsolódnak a tevékenységekbe. Konfirmálást is tartottak az utóbbi években, tavaly a járvány miatt nem, de tavalyelőtt még igen, a keresztelők száma évente 2-3, temetés körülbelül tíz. Az istentiszteleteken kívül bibliaórákat is tartanak, a járvány előtt szeretetvendégségeket is szerveztek.

ahol kedves, őszinte mosolyú, vendégszerető, többnyire szépkorú egyháztagok fogadták. Nagy Éva egyébként családjával gyermekként került Bukarestbe Nagyváradról. Lapunknak kifejtette, mindig valamilyen ünnep vagy ünnepkör idején látogatott el a pitești-i és ploiești-i gyülekezetekbe egyházi testvérekkel együtt. „Istentiszteletek után, az adott ünnepre hangolódva üdvözöltem őket, és rövid verses-zenés összeállítással köszöntöttem, köszöntöttük a kicsiny, de lelkes közösségeket, örömöt szerezve nekik így is, hiszen csak a templomban van részük hasonló eseményekben” – mondta Nagy Éva. Arra is kitért,

„Pitești-en ellátogattunk a város azon helyére, ahol az egykori református templom állt, s amelyet a kommunizmus idején lebontottak. És arra is volt példa, hogy az asztal körül régi magyar dalokat hallgattunk, a bátrabbak pedig énekeltek, majd táncra perdültek. Öröm volt látni őket, és érezni azt, hogy összetartanak, ragaszkodnak egymáshoz és egyházukhoz. Minden elköszönés alkalmával mosolyogva mondják: »Jöjjön, jöjjenek még, szeretettel várjuk«, amire én szintén mosolyogva, biztatóan válaszolom: »Jövök, jövünk még« – fejtette ki Nagy Éva, hozzátéve, Isten segítségével bizonyára lesz még alkalom rá.

„Fontos minél jobban bevonni őket az egyházmegyei és egyházkerületi tevékenységek vérkeringésébe, hiszen minden alkalom, egyházi és közösségformáló szerepén túl lelki gazdagodásunkra és mindannyiunk feltöltődésére szolgál azzal a céllal, hogy mindenki vigye magával e találkozók üzenetét, a „termő magokat”, és hintse el saját gyülekezetében” – fogalmazott Nagy Éva.

Aki azt mondja, hogy nem lehet, az vagy kényelmes, vagy már nem érdekli” – vallja Kristóf Emese. Mint kifejtette, ő a református közösségben és a családban is őrzi a magyar identitást. „Itthon csak magyarul beszélünk és beszéltünk mindig is a lányunkkal, az unokákkal is. Én úgy látom, nehéz az embernek megőriznie a magyarságát egy ennyire szórványvidéken, és ha elengedi magát, akkor mindenképpen beolvad a többségbe” – mondta Kristóf Emese.

„A legjobb barátnőm egy ortodox pap lánya volt, aki nagyon megértően, nyitottan viszonyult a magyarságomhoz. Rengeteget beszélgettünk vallásról, irodalomról, kultúráról. Egyébként soha nem volt problémám a magyarságom miatt hatvan év alatt a román közösségben, a lányomnak se, aki itt született, és a férje román: az unokákat reformátusnak, magyarnak is neveltük” – mondja Kristóf Emese.

Kifejtette, azt tapasztalta, a románok Ploiești-en tulajdonképpen nem is vesznek tudomást arról, hogy valaki magyar vagy protestáns, közömbösek ez iránt, valahogy nem könyvelik el azt, hogy az ember „más”: az ő szemükben arra nem érdemes figyelni, hogy valaki magyar. Kristóf Emese arról is beszélt, a ploiești-i istentiszteleten 10-12-en szoktak részt venni, a járvány miatt jelenleg sokan nem mernek járni. A városban egyébként katolikus közösség is létezik, oda magyarok is járnak. Kristóf Emese azt is elmondta, a bukaresti, pitești-i és ploiești-i magyarok a járvány előtt rendszeresen találkoztak, szinte minden évben.

„Régebben a pitești-i katolikusokkal is tartottuk a kapcsolatot, de jelenleg ez nem működik. Katolikus templom is volt, német evangélikus templom is, de a kommunizmusban lerombolták ezeket” – mondja.

Székely Erzsébet igyekszik lépést tartani a magyar médiával: jár neki a Brassói Lapok, és csak a magyarországi tévécsatornákat nézi. Sajnálja, hogy az Erdély Tv nem elérhető Pitești-en, mert nagyon érdeklik őt az erdélyi magyar események: amikor a nővéréhez megy Segesvárra, mindig ezt az adót nézi. „Három gyerekem van, az egyik Magyarországon él, a másik Bukarestben, a harmadik itt. Én magyarul beszélek velük, de ők sajnos csak a konyhanyelvet ismerik, megesik, hogy románul válaszolnak” – mesélte Székely Erzsébet.

„Az is megesik, hogy a házaspár magyar, de a gyerekeik már egy szót sem tudnak magyarul, a szülők nem tanították meg őket, sajnos” – mondta Székely Erzsébet.