Az 1944-es bombázások áldozatainak állítottak emléket Szatmárnémetiben

A püspökség óvóhelyén életüket veszett áldozatoknak emléktáblát állítottak az épület bejáratánál, kiadtak egy könyvet, amelyben szemtanúk számolnak be a légitámadás borzalmairól, továbbá egy kiállítást is megnyitottak, amely szintén a második világháború végének eseményeit, a városban végbement dúlást mutatja be a látogatóknak.

A légiriadókor a püspökség óvóhelyére menekült körülbelül 20 egyházi személy közül mindössze egy élte túl a bombázást. „Nemcsak a püspökségnek, de egész Szatmárnak voltak áldozatai, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül – fejtette ki ünnepi beszédében Schönberger Jenő szatmári püspök. – Bár a temetőben állítottunk emléket az elhunytaknak, 68 éves mulasztást pótolunk most azzal, hogy a tragédia helyszínén is táblát avatunk.”

A korabeli eseményeket Muhi Sándor tanár, helytörténész idézte fel, aki rámutatott: Szatmár ezeréves történetében egyáltalán nem voltak ritkák a drámai fejezetek – pusztított árvíz, tűzvész, járványok, éhínség tizedelte a lakosságot, de a török és a tatár is rendkívül sokszor dúlta fel a települést. Felidézte többek között az 1703-as tűzvészt, amikor úgy leégett a város, hogy „egyetlen tyúk sem maradt benne”, a lakosság pedig elmenekült a közelben lévő Szatmárhegyre, ahol a helyi vincellérkunyhókban húzták meg magukat, és csak két év elteltével kezdtek visszaköltözni, és új, vályog- vagy paticsfalú házakat építeni. Az emberek azonban a későbbi eseményekre jobban emlékeznek, ezért többeknek ismerős a 20. század két tragikus eseménye: az 1970-es árvíz és az 1944-es bombázások.

A második világháború végén három légitámadás érte Szatmárnémetit, melyek közül a legpusztítóbb a szeptember 16-ai volt, melynek során a római katolikus püspökséget is találat érte. „Több mint ezer romboló bombát dobtak a városra, az utcák tele voltak romokkal, törmelékekkel, emberi és állati tetemekkel, valamint kétségbeesetten rohangálókkal. – részletezte Muhi Sándor a történteket. – Több mint 200 ház dőlt össze, nem maradt viszont épen egyetlen épület sem a városban, mivel a légnyomás és a szétszóródó törmelék mindegyikben okozott kárt. Az emberek falura menekültek, majd idővel visszajöttek, hogy újjáépíthessék házaikat.”

A helytörténész kihangsúlyozta: a várost lebombázni elég volt néhány perc, az újjáépítéshez évek, illetve évtizedek kellettek, a lelkekben okozott károk helyrehozásához azonban sok esetben egy élet sem volt elég. „Találkoztam olyan emberekkel, akik képtelenek voltak végignézni egy háborús filmet, annyira élénken maradt meg bennük a borzalmak emléke, és olyanokat is ismertem, akik a háború után hosszú idővel, ha villámlott, befogták a fülüket, lehunyták a szemüket, és várták a bombák robbanását” – mesélte Muhi. Hozzátette, azért fontos felidéznünk a múlt szörnyű eseményeit, mert amire emlékszünk, az nem ismétlődik meg.