A népi kultúra magyar szigete a Tornyai Tájház

A Millennium évében, 1896-ban a legenda szerint egy Dusik Erzsike nevű libapásztorlánynak a falu határában megjelent a Szűzanya, azon a helyen pedig egy forrás fakadt, aminek a vizét sokak gyógyító hatásúnak tartják.

A szórványlét minden jegyét magán viseli a település: a Trianon utáni hatalomváltás, az 1968-as közigazgatási átszervezés, amikor megfosztották közigazgatási rangjától, és Pécskához csatolták, a szocializmus erőltetett iparosítása mind hozzájárult a magyarság beolvadásához vagy elvándorlásához, aminek következtében maroknyira csökkent és elöregedett a közösség.

„Valamikor Tornyán csak magyarok voltak, kevesen románok, szerbek… és mindenki magyarul beszélt. Igazából nem számított, ki, milyen nemzetiségű, a román és szerb templombúcsún is részt vettünk, és ők is eljöttek a miénkre. Most ritkán hallani az utcán magyar szót” – hasonlította össze a múltat és a jelent Tóth Piroska, a Tornyai Tájház, és az annak háttérintézményeként működő Pro-Pir-Kult Egyesület elnöke.

„Egy tájháznak egy tájjellegű ház illik, de ez nem az. Ez egy alföldi vidéki ház, és úgy gondoltuk, hogy amíg találunk vagy építünk egy hagyományos nádfedeles parasztházat, addig itt tároljuk a régi használati eszközöket. Azóta sem valósult meg, de a gyűjtemény közben több ezer darabosra bővült, a környéken meg ennek a háznak ment híre” – idézte fel a kezdeteket Suttyák András, azaz Bandi bácsi, Piroska párja.

A Szárazér partján fekvő portát szerénységből nem nevezték tájháznak – azt a köznyelv „ragasztotta” rá –, múzeumnak pedig végképp nem, hiszen az itt lévő tárgyakat nemcsak szemlélni szabad, hanem kipróbálni is:

2005-ben kezdték kialakítani a gyűjteményt, az első öt évben Tornyáról, de azóta már Nagyvarjasról, Szederhátról, Aradról, Magyarországról és a Vajdaságból is kaptak tárgyakat. „Van itt fatüzelésű disznóperzselő, gabonarosta, kukoricamorzsoló, százéves bölcső, juhászbot, de vannak olyan dolgok is, amelyek nem az alföldre, főleg nem Tornyára jellemzők, még a polgári társadalomból ismert tárgy is megtalálható. Semmit sem utasítunk vissza, amit jó szívvel adnak, és ha a felajánló visszajön, elmondhatja, hogy találtunk helyet mindennek – magyarázta Suttyák András. – Néha hazajövünk, és a kapun bedobva találunk ezt-azt. Nagyon sok családból a fiatalok lomtalanításkor, elhozzák, ami maradt a nagyszülők után. Örülnek, hogy gazdát találnak ezeknek a tárgyaknak, és sokszor sajnálkoznak, ha már kidobtak vagy betüzeltek valamit. Egyébként minden adomány be van írva a vendégkönyvbe. Talán az utolsó vonatot fogtuk meg ezzel a gyűjtéssel, hogy megmenthessük ezeket a dolgokat…”

„Két évvel később jegyeztettük be a Pro-Pir-Kult Egyesületet, mert kellett egy szervezet, amely a jogi hátteret biztosítja, ami által ismertté tehettük a gyűjteményt, hogy ne csak a magunk örömére folytassuk a munkát – vette át a szót Tóth Piroska. – Először egy szín volt, amit náddal fedtünk be, hogy a meglévő mezőgazdasági eszközöket, az ekét, ekekapát, boronát megvédjük az időjárás viszontagságaitól. Aztán növekedtünk, s most már tájházunk van, amit nem csak a tárgyak, hanem a látogatók is benépesítenek”. A nádfedelű szín ma is látható, sőt emlékét írásba foglalták, ugyanis 2017-ben, a civil szervezet alapításának tizedik évfordulóján megjelentették a Nádkúptól a tájházig című kismonográfiát. A kis kerek, nádfedeles szín ma már baromfiólként funkcionál, mivel egy háztáji gazdasághoz szárnyasok is dukálnak, mellettük pedig két birka deríti még jobb kedvre a látogatókat, s amíg jobb létre nem szenderült, egy fekete puli is körbecsaholta az érkező vendégeket.

„A hagyományainkat csak úgy tudjuk megőrizni és tovább adni, ha gyakoroljuk. Nem mi találtuk ki ezeket, hanem nagyon sokat tanultunk a magyarországi tájházak szövetségétől. Remélem, hogy ez a kezdeményezés gyökeret ereszt, mert ha nem teszünk valamit, kihalnak a hagyományaink és velük mi is. Szükség lenne nálunk is a tájházak szövetségére, hogy egymás között megbeszéljük a dolgokat, tanuljunk egymástól. Gyerekkoromban én is szőttem, fontam, kézimunkáztam, és szívesen továbbadom azt, amit tudok. Fontos a gyerekeknek tartott kézművesfoglalkozás, hogy ne csak a tabletet nyomkodják egy-két ujjal, hanem használják az eszüket és a kezüket is, mert sok mindent készíthetnek egy kis kézügyességgel” – árulta el a hitvallását Piroska néni.

A Tornyai Tájház kapuja felett faragott névtábla fogadja a vendéget, belépve az udvarra, az eresz alatt pedig már sorakoznak a régi eszközök. Mesterségek szerint rendszerezték a tárgyakat, az udvaron főleg a mezőgazdaságban használt szerszámok találhatók meg. A házba belépve, a folyosó falát Tornyáról elszármazott naiv festők munkái díszítik, és néhai parasztbácsik fafaragásai csodálhatók meg. Családi címerek, a Marczibányi-kastélyból származó tárgyak idézik a régmúlt időket, de itt a szövőszék is, amelyen Piroska néni megmutatja az érdeklődőknek a szövés csínját-bínját.

A tisztaszobában szerb, magyar, román népviseleti ruhákat, ódon bútorokat őriznek, rokkából van hat-hét, dokumentumok böngészhetők a Mária-kút és a falu történetéről, Tornyai ének kézirata a Mária-jelenésről. Van fürdőszoba, konyha és egy hálószoba, merthogy ez lakott ház – mutatta Bandi bácsi kalauzolás közben. „Márciustól december elsejéig itt lakunk, itt élet van! – nyomatékosította –. De azért minden látogatható. A kapu mindig nyitva áll, nincs órarend, se belépő, sőt a jó szó mellé kijár egy pohár pálinka is, vagy ami a háznál akad.”