Szegény luxusnyugdíjasok

A különleges nyugdíjak ügye köztudomásúlag hosszú évek óta borzolja a kedélyeket Romániában.

Az ügy 1997-ig nyúlik vissza: Valeriu Stoica liberális párti igazságügyi miniszter kezdeményezte a bevezetésüket a bírák és ügyészek számára.

A hivatalos indok az volt, hogy ezzel biztosítják az igazságszolgáltatás függetlenségét és korrupcióval szembeni immunitását – ám a háttérben más elképzelés is állt.

Nevezetesen az, hogy a politikum így próbálta előzetesen megvásárolni az igazságszolgáltatás jóindulatát, amolyan kéz kezet mos alapon. Vagyis

és a kiemelt illetmény miatti hála jeléül majd kevésbé lesznek szigorúak a vádirat összeállításakor vagy az ítélet meghozatalakor.

Aztán, ha már elkezdték, akkor más csoportokra is kiterjesztették a különleges nyugdíjat – végül maguk a képviselők és szenátorok is jogosultak lettek rá.

Természetesen oly módon, hogy megszavazták maguknak.

A jelenség aztán már annyira szembeötlővé és felháborítóvá vált, hogy a paprikás közhangulat és a pénzhiány miatt kísérletek történtek a megszüntetésére, csakhogy ez ördögi körhöz vezetett.

(Azért nem kicsit irigylésre méltó állapot, hány olyan kategória van még, amelynek a tagjai vétójoggal rendelkeznek a jövedelmük esetleges csökkentését célzó intézkedések fölött?).

A probléma a méltánytalanul magas illetmények kapcsán az, hogy a nyugdíjak nem csupán attól különlegesek, hogy hatalmas összegűek az átlaghoz képest, hanem attól is, hogy az állam nem csupán a kedvezményezettek által befizetett nyugdíjjárulék alapján számítja ki és folyósítja, hiszen az nem lenne elegendő.

Ehelyett a közösből egészíti ki az illetményeket.

A nyugdíjpénztár szerint a szolgálati nyugdíj, az úgynevezett „különleges nyugdíj” kedvezményezettjeinek száma meghaladja a 11 637 főt, és többségük – több mint 5624 fő – bíró vagy ügyész.

Ez az összeg több mint kilencszerese az országos átlagnyugdíjnak, amely körülbelül 2800 lej.

Mindezek fényében kijelenthető: nem lehet olyan elv, amely ekkora méltánytalanságot indokoljon.

Senki sem mondja azt, hogy a bírák és az ügyészek a felkészültségük függvényében nem érdemelnek magas fizetést vagy az átlagosnál valamivel nagyobb összegű nyugdíjat, ám ekkora aránytalanság egyszerűen elfogadhatatlan.

Éppen ezért a bírák és ügyészek szakmai tevékenységét felügyelő CSM elnökének – és a mellette szavukat felemelő bíráknak és ügyészeknek – az a kifogása, hogy az illetmény bizonyos mértékű csökkentése nyomán csorbul az igazságszolgáltatás függetlensége, nehezen értékelhető másképp, mint cinikus, pénzéhséget leplezni kívánó kifogás.

Hacsak nem arra utalt, hogy egy ilyen „alacsony” nyugdíj perspektívája mellett az érintettek arra mennek rá, hogy még aktív korukban bármi áron minél több pénzt szerezzenek a gondtalan öregkorra – ami meglehetősen súlyos lenne, hiszen azt sugallja, hogy nem hivatásként, hanem egyszerű meggazdagodási lehetőségként tekintenek munkakörükre.

A CSM-elnök és hozzá hasonló hangnemben nyilatkozó kollégáinak kijelentései ezért az igazságszolgáltatási rendszer hitelességét is jelentős mértékben aláássák.

Ráadásul az a kérdés is fölmerül, hogy

Illetve ha az általa képviselt álláspont általános a bírák és ügyészek körében, akkor mi a garancia arra, hogy értik, érzékelik a valóságot, és képesek korrekt, reális ítéleteket hozni, illetve nyomozásokat vezetni és vádiratokat összeállítani?

Ezért aztán – demagóg érvekkel való tiltakozás ide vagy oda – nem csupán a különleges nyugdíjak rendszerét kell megreformálni, de a bírák és ügyészek szelekcióját sem árt átgondolni, hogy valóban olyan személyek kerüljenek a felelősségteljes tisztségekbe, akik egyrészt hivatásként tekintenek rá, másrészt a realitásérzékük sem hibádzik.

Hiszen az igazságszolgáltatás fontos, a klasszikus hatalmi ágak egyike.

Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a függetlenségre hivatkozva privilegizált kasztként pöffeszkedjen a többi állampolgár fölött