Bálint Botond egyedüli magyarként vett részt az ománi haditengerészet gyakorlóvitorlásán tartott tengerészképzésen

A már említett Szabó Roland révén, a Sailing Pass klubon keresztül lehet például Aradról is beiratkozni, én ezt az utat jártam, ezt ismerem. Horvátországban zajlik a képzés, megtanítanak parkolni, navigálni, az egész egy egyhetes folyamat. Amúgy engem mindig is vonzott a vitorlázás.

– Kell-e valamilyen fizikai vagy lelki, szellemi adottság, felkészültség?

– Az angol nyelv ismerete feltétel, de azonkívül nem nevezném nehéznek, főleg fizikailag nem. Lelkileg kicsit megterhelő, ugye, minden új, vízen vagyunk, a hajó, amikor parkoljuk, folyton mozog, szóval nagyon kell figyelni az áramlatokra, hogy honnan fúj a szél, szóval be kell „kalibrálni”, hogy fogunk beparkolni.

Vitorlással az Atlanti-óceánon át

– Ha már megszerezte a képesítést, az Atlanti-óceán áthajózása is a távlati tervek között szerepel?

– Abszolút! De Szabó Roland – akit a mentoromnak tekintek – a figyelmembe ajánlotta, hogy arra az útra olyanokkal kell menni, akik elviselik egymást, tudnak alkalmazkodni, mert három hétig össze vagyunk zárva – csak odafelé ennyi az út, aztán vissza is kell jönni.

és mint a katonák, vezényszóra feküdtünk, keltünk. Tízen voltunk a hajón, s mentálisan eléggé megdolgoztatta az embert.

A tenger mindig változik

– Gondolom, a felkészültségen és a tudáson kívül nagyon fontos, hogy az ember mennyire ismeri a tengert, a szeleket, mennyire tapasztalta ki az áramlatokat. Ehhez mennyi idő kell?

– Rolandék, amikor elkezdtek hajózni, körülbelül húsz éve, a saját bőrükön tapasztaltak ki mindent, nekik nem volt mentoruk. Ők fedezték fel, hogy a szigetek között hova lehet parkolni, milyen szélben miként kell reagálni, az áramlatok, sodrások hogyan befolyásolják a hajót. Nekem egyszerűbb volt, mert én mindig a társaságukban hajóztam, és már el tudták magyarázni a tudnivalókat.

Hasznos egy ilyen társaságba belecsöppenni, ha valaki hajózni akar, mert így meg tudja tanulni az ember, és nem kell ugyanazokon az akadályokon átmenjen, mint mások.

– Bizonyára felelősségre is nevel ez az egész.

– Nagyon nagy felelősségre nevel! Legelőször, amikor egyedül vezettem hajót, a baráti társasággal mentem nyaralni, 19 éves voltam, és a többiek velem egykorúak. Tizenegyen tartózkodtunk a hajón, és azért volt mit menedzselni, nehogy megüssük a hajót... de elsősorban a biztonság a fontos!

És az alkoholfogyasztást is kordában kell tartani, nehogy valaki túllépje a határt, ne adj’ Isten, vízbe essen, vagy valami butaságot csináljon. Legelőször nagyon izgultam, de mikor ezen szerencsésen túljutottunk, rájöttem, hogy lehet kezelni ezeket a helyzeteket. Ilyenkor, ha én viszem a társaságot, az nem annyira kikapcsolódás, mert nagyon kellett figyelni. Szóval, megértő, együttműködő társaságot kell választani, amit nehéz előre kiválasztani. Úgy mondanám, hogy nem mindenkit kell feltétlenül elvinni hajózni.

– Volt már valamilyen rázós helyzet?

– Megtörtént egyszer, hogy egy este lementem, és fura szag volt a hajótestben. Körülnéztem, felemeltem a lépcsőt, de nem láttam semmit, ám ahogy elment mellettünk egy hajó és a miénk megbillent, láttam, hogy a motortér alján lötyög az olaj – kifolyt az egész motorolaj, és már nem indult a motor. Szerencsémre ott volt Roli, és elvontatott a kikötőig.

– Ilyenkor a vitorlának nem veheti hasznát?

– Nem, mert le voltunk parkolva. Ha nagyon erőltettem volna, ki tudtunk volna állni vitorlával, de nem fújt a szél. Olyankor megáll a tudomány, mert ha nem fúj a szél, akkor annál rosszabb nincs, hogy nem tudod használni a motort.

A versenyek biztonságosabbnak tűnnek, mert ott mindenki maximálisan figyel, koncentrálnak, nehogy baj történjen. De például az Adria-kupán volt, hogy a bóra fújt – a bóra szél nagyon erős, ami a hegyek felől fúj, rendkívül erős széllökésekkel, s olyankor nagyon kell figyelni, be kell úgymond reffelni a vitorlákat, ami azt jelenti, hogy csökkenteni kell a felületüket, mert másképp bedől a hajó és nem tudott kontrollálni.

Ez megint mentálisan megterhelő volt, de segített abban, hogy magabiztosabbak legyünk a nehéz körülmények között.

– Mit ajánl annak, akinek felkeltette az érdeklődését a hajózás iránt, merre induljon el?

– Az aradi társaságot keressék, a Sailing Pass klubon keresztül. El lehet jönni az eseményekre, és ott bele lehet kóstolni, aztán mindenki eldönti, szeretné-e. Nagy felkészülés nem kell hozzá…

– Az úszni tudás azért ajánlatos…

– Igen, de ismerek két-három személyt, akik nem tudnak úszni, ugyanakkor imádnak hajózni. Ha valaki jogosítványt szeretne, ahhoz el kell mennie Horvátországba, a felkészülés lehet egy-két hét, az is a tengeren történik. Az ára kategóriától függ:

A görögöknél néha nem fogadják el, de attól függ, hogy milyen hajót bérelne az illető. A C-kategóriás jogosítvány, ami jó szinte mindenre, ennek körülbelül a kétszeresébe kerül.

Számomra az a legjobb, amikor A-pontból elmegyünk B-be, ott megpihenünk, aztán B-ből C-be, és közben vannak négy-ötórás versenyek, majd visszafelé egy hosszú verseny.

Ugyanannyi pénzért, amennyiért befizet az ember egy all inclusive hotelbe, elmehet egy hajóra, de az élmény tízszer nagyobb. Nyugodtabb, szebb, olyan vizeket fedezhet fel, ahová csak hajóval lehet eljutni, szigeteknél lehorgonyozni, és még sorolhatnám.

Ő biztatott, hogy jelentkezzek a felhívásra. Százvalahányan jelentkeztünk a húsz helyre, szóval eléggé nagy szerencsém volt, hogy kiválasztottak. A házigazdák részéről az volt a cél, hogy bemutassák az országukat, Horváth Csaba részéről pedig az, hogy megmutassa, igenis, eljuthatnak ilyen helyekre még a nem hagyományos hajós nemzetek is.

– Ha jól értem, akkor magyar nyelvterületről, nemcsak Magyarországról, hanem a Kárpát-medencéből egyedüli magyarként volt ott.

– Igen, egyedüli magyarként, erdélyi magyarként. Egyébként 89-an voltunk a hajón, és csak angolul beszéltem három hétig:

• 54 tengerész volt,
• 16 ománi egyetemista, ezenkívül pedig lettünk volna húszan gyakornokok, csak a kanadai nem jött el;
• így 19 tanuló volt 19 különböző országból.

Budapestről repültem Muscatba, Omán fővárosába. Én voltam az első, aki megérkezett, s nagyon kedvesek voltak velem. Lefeküdtem, s mire felébredtem, már tele volt a hajó. A szobatársam három ománi volt, egy svéd és egy ausztrál fiatal.

Harminckét vitorla volt, s mindegyiknek vagy tíz kötele.

Könnyen barátkoztak, és ez segített abban, hogy megismerjük az országukat. Nemcsak hajózni vittek, hanem elmentünk a városba is, hagyták, hogy vezessek, bemutatták a kultúrájukat, a mecseteket, a hajón is mindennap ötkor imádkoztak, s már hajnali ötkor hallatszott a hangszórókból a müezzin.