Borúra derű, hogy így is a szavazatok majd felét (49,32 százalék) begyűjtötték, mandátumarányukat tekintve pedig az állami dumában (a szövetségi parlament alsóházában) az államfő-miniszterelnök tandem továbbra is megőrizte abszolút többségét. Az elnöki adminisztráció diktálta hatalmi képletben meglehetősen súlytalan alsóház újraalakulásának körülményeit inkább a 2012. március 4-én esedékes államfőválasztás tükrében érdemes szemlélni: Putyin az újraszabott alkotmány keretei között harmadik elnöki mandátumára készül. A választás mikéntje bepillantást enged a putyini „kormányozható demokrácia” miliőjébe, ezért elemzésünk során előbb áttekintjük részletesen az eredményeket, majd elhelyezve az értelmezés kontextusába – a politikai rendszer és napirend kereteibe –, prognózisokba bocsátkozunk.

A választás eredményei

A választás arányos, kötött és zárt pártlistás rendszerben történt, a megmérettetésen csak országos listát felállítani képes politikai erők vehettek részt, választási koalíciók nem indulhattak. Újdonságként hatott az egyéni választói körzetek felszámolása: ez első látásra arányosabbá tette a mandátumelosztást, valójában inkább megnehezítette a kisebb pártok helyzetét (a független jelölteket az országos lista követelménye eleve kizárta). A részvétel meglehetősen magas volt, pár tizedessel 60 százalék fölötti; összesen 65 millióan szavaztak – ez enyhe, a legutóbbi választáshoz képest három és fél százalékos csökkenést jelent.

A 2011-es alsóházi választásokon mind a négy eddigi parlamenti párt újrázott az orosz törvényhozásba: győztesként az Egységes Oroszország végzett a szavazatok 49,32 százalékával (32 529 450 érvényes vokssal), második az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja (KPRF) lett 19,15 százalékkal (12 606 882 voks), dobogós továbbá 13,23 százalékkal az Igazságos Oroszország (SR) szervezet, és végül negyediknek a nacionalista Liberális-Demokrata Párt (LDPR) jutott mandátumokhoz 11,68 százalékkal (7 670 478 szavazattal). A fentieken kívül még három szervezetnek sikerült megfelelnie a választásokon való részvétel kritériumainak, ám mindannyian fennakadtak a 7 százalékos parlamenti küszöbön, kimaradva a közhatalomból (Oroszország Patriótái, Jobb Ügy és Jabloko). Legnagyobb parlamenten kívüli párttá a valaha jobb napokat is látott Jabloko (Yabloko) vált 3,42 százalékos részesedéssel, a többi szervezetnek az 1 százalékot sem sikerült elérnie.

Az adatokat térképre vetítve, vegyes képet kapunk. A JeR legjobb eredményeit az elmaradott kaukázusi körzetek hozták (Csecsenföldön például 99,48 százalékot szerzett!), de hasonlóan átlagon felül szerepelt a gazdag nyugat-szibériai területeken és néhány Moszkvától délre eső régióban is. Rosszul szerepeltek (40 százalék alatt) Távol-Keleten, Közép-Szibériában, a Volga-Urál vidékén, az északnyugati térségben és általában a nagyvárosokban. A kommunisták a vidékies nagyvárosokban (amelyek leszakadni látszanak a moszkvaihoz, szentpétervárihoz stb. hasonló gazdasági fejlődési pályáról) arattak jelentős győzelmeket, emellett sikerként könyvelhetik el, hogy a kormánypárt mellett gyakorlatilag az egyetlen létező politikai alternatívát jelentik a Kaukázusban.

A liberális-demokratáknak nevezett orosz nacionalisták hagyományosan jobban szerepelnek a távol-keleti és a szibériai területeken (20 százalék körül). Az Igazságos Oroszország (SR) a föderáció északnyugati régióiban szerepelt jobban (20 százalék fölött), sőt az ottani nagyvárosokban több győzelmet is aratott (Szentpéterváron, észak Velencéjében 24 százalékot, Novgorodban pedig 28 százalékot értek el). Regionális pártként jellemezhető még a törvényhozáson kívül rekedt, a Kreml irányába kritikus hangnemű Jabloko is, választóbázisa, akárcsak az SR esetében, többnyire az északnyugati terület nagyvárosaiban található (Szentpéterváron, Moszkvában, de a külföldi szavazókörzetekben is meghaladták a 7 százalékos küszöböt).

A négy évvel ezelőtti és az aktuális voksolást összevetve megállapítható, hogy a győztesként kikerülő kormánypárt (JeR) egyben a választások legnagyobb vesztese is: a parlamenti ciklus alatt 15 százalékot, azaz 12 millió szavazatott veszített, mandátumainak száma a 450 fős dumában 315-ről 238-ra csökkent. A pártok között a mandátumarány a következőképpen oszlik meg: JeR 52,88 százalék, KPRF 20,46 százalék, SR 14,21 százalék, LDPR 12,45 százalék. A kormányzati rutinban megkopott JeR kárára az általános protesthangulatot kihasználva mindenik ellenzéki párt növekedést könyvelhetett el. Legnagyobb nyertesként az Igazságos Oroszország pártját neveznénk meg, hiszen a pártrendszer relatíve fiatal szereplőjeként korábbi teljesítményét jelentősen felülmúlva, szinte megduplázta támogatóinak táborát.

A putyini egység ára

Az Orosz Föderáció kormányformája az alkotmány alapján félelnöki, a gyakorlatban azonban inkább erős, tekintélyelvű elnöki rezsimként viselkedik. Ennek oka, hogy a demokratikus intézményi berendezkedést a fékek és ellensúlyok aszimmetriája jellemzi a végrehajtói hatalom csúcsát jelentő államfővel és a prezidenciális adminisztrációval szemben. A hatalmi ágak nincsenek szétválasztva, a centralizált elnöki kormányzatot nem korlátozza sem a bírói hatalom, sem pedig a törvényhozás. A közvetlenül választott, széles legitimációval bíró elnök jelöli ki az ügyészeket, a legfelsőbb bírákat és az alkotmánybírókat, de a kormányt is. Feloszlathatja a parlamentet, népszavazást írhat ki, és törvénytervezetet is benyújthat.

Sőt a törvényhozást megkerülve rendeleteket hozhat, amit gyakran meg is tesz (ez a jogkör egyedül a büdzsére nem vonatkozik). A parlament csak kétharmados többséggel függeszthetné fel az elnököt, de a politikai szándékon túl ehhez az alkotmánybíróság és egy különbíróság jóváhagyása is szükséges. A kormány üléseit az államfő elnököli, a miniszterelnök csak közvetlen befolyással bír tárcái fölött, hiszen a minisztériumi rendeleteket az államfőnek is jóvá kell hagynia (emellett az elnöki hivatal szerkezetében és feladataiban a minisztériumokkal párhuzamosan működik). Bár föderatív szerkezetű az állam, az önkormányzatok sem képeznek ellensúlyt: a föderáció alanyainak élére a közigazgatási reform óta az elnök nevezi ki a kormányzót, bizalmát pedig bármikor megvonhatja. És már csak hab a tortán a föderáció alanyainak költségvetését érintő centralizált redisztribuciós eljárás.

Az elnöki hatalommal szemben a duma valójában csak jóváhagyó, legitimáló funkcióval bír. Az orosz törvényhozás súlytalanságából pedig egyenesen következik az orosz pártrendszer állapota, éspedig a szervezetek alacsony társadalmi beágyazottsága, alacsony bizalmi indexe és népszerűsége. (Nevezhetjük ezt az orosz demokrácia Achilles-sarkának). Az oligarchák elleni harccal párhuzamosan az eltelt 18 év alatt a pártok száma rohamosan csökkent (2006 óta a 35 bejegyzett szervezetből csupán 7 maradt), másképp szólva, a pártrendszer stabilizálódott. Letisztulását mégsem a demokratikus versenynek köszönheti, hanem a Kreml – a rezsim szinonimája – belpolitikára és a politikai napirendre kifejtett hatásának.

Az 1993-ban elfogadott alkotmány szabta keretek között, az éppen csak formálódó és polarizálódó orosz politikai tér protopártjai az elnöki irányítás alatt levő állami bürokrácia gravitációs kényszerpályájára kerültek. Az addig meglehetősen színes, az ideológiai paletta teljes spektrumát és az orosz társadalom hagyományos törésvonalait lefedő pártrendszer átalakult: a kisebb pártok fokozatosan kiszorultak a központi, de a helyi közhatalomból is. Putyin elnöksége alatt a megemelt parlamenti küszöb, a választáson való részvétel önkényes megtagadása, a választási koalíciók tiltása, a finanszírozási nehézségek, az állami tulajdonú média és a választási csalások együttes hatása egyneműsítette és karcsúsította a politikai képviseletet.

Megjelent azonban egy új szervezeti forma is, a jelcini értelemben vett „hatalmi párt”, amely az elnök irányította Kreml társadalompolitikai és gazdasági céljait hivatott képviselni az állami adminisztráció erőforrásaira és eszközeire támaszkodva. Az elnök pártja a Kreml birodalmi egységideológiájának a demokratikus környezethez adaptálódott formája, ami egyetlen monolit szervezetként átfogja és áthatja, de egyben stabilizálja is a föderáció teljes intézményi struktúráját. (Ezért tűnnek jogosnak az Oroszországot autoriter rezsimként bemutató elemzések). Az efajta domináns politikai „centrum” megjelenésével átstrukturálta az orosz pártrendszert is: vesztett jelentőségéből a társadalom különböző ideológiai és egyéb törésvonalának mintázata, felértékelődött viszont a Kreml iránti lojalitás kérdése. (A folytonosságot biztosító prezidenciális hatalom mellett a pártpolitikai váltógazdaság halvány reménye nélkül nem nehéz belátni, hogy az ellenzék a politikai javak újraosztásáért folyó mérkőzésben mekkora hátránnyal indul a versenytársként is viselkedő bíróval szemben).

Újabb szervezet bejegyzése és a választáson való indítása mára lehetetlen a Kreml támogatása nélkül. A regisztrációhoz szükséges jóváhagyás mellett az állami tulajdonú média hírzárlata hatékony korlátokat állít az alulról jövő kezdeményezéseknek. Az elnökkel szembeni kritikus hangvételű és szemléletű pártokat a választások során ellehetetlenítik, az együttműködésre hajlandókat pedig megtűréssel jutalmazzák. Az orosz pártrendszer tehát a fékek nélküli elnöki rezsim torzító hatásának eredménye.

Konszolidáció után reform

A választások után a kormánypárt és a kormányzó erők újabb győzelméről beszélhetünk (ez a második legjobb eredménye a JeR-nek és az egyéni választói körzetek felszámolása nélkül megtartotta volna a kétharmadot). Szavazóbázisának lemorzsolódása már a gazdasági válság kirobbanása óta érezhető volt, mégis, a GDP 2009-ben bekövetkezet majd 8 százalékos csökkenését, a belső fogyasztás és a bérek zuhanását a Kreml az európai politikai földrengésekhez képest meglehetősen olcsón megúszta. (Igaz, nyugati szomszédjaihoz képest gyorsabban viszsza is állt a növekedési pályára, de a hitelválság kellemetlenül felmutatta az orosz, államilag vezényelt gazdaság gyenge pontjait). A népszerűség elviselhető csökkenése a politikai rendszer stabilitásán túl (jól jelzi ezt, hogy új, a status quot megbontó politikai szereplő nem került a hatalmi képletbe, és a részvétel sem csökkent jelentősen) az orosz társadalom szociológiai jellemzőivel és az ehhez illeszkedő politikai hagyománnyal és kultúrával magyarázható.

Csak ízelítőül: a lakosság majd 70 százaléka a létminimum körül tengeti életét, és a Szovjetunió összeomlása óta életszínvonalának javulását a birodalom újjászületésétől reméli. Az eredményekből kiolvasható tehát a közvélemény bizalmának gyengülése Moszkvával szemben.
Pártja kényelmes többsége és a koalíciós kényszer hiánya ellenére a hivatalban levő Medvegyev államfő az ellenzéki frakciók számára egy nagykoalíciós együttműködés lehetőségét vázolta fel. A közelgő elnökválasztással ez könynyen meg is magyarázható: a parlamenti konszenzus kialakításával a kibontakozó politikai küzdelemmel járó súrlódásokat igyekszenek tompítani.

Putyin a már kitöltött két mandátuma után újabb, immár 6 éves mandátumra pályázik (és ezután elvileg lehetősége van még egyre), Medvegyev pedig újra beállna a kormánykerék mögé. A visszatérés alkotmányos feltételeit az éppen elszállt 2/3 birtokában már megteremtették, az elnökjelölt népszerűségét pedig töretlenül 60 százalék fölött mérik. A politikai életet uraló hatalmi párt hátországát maguk mögött tudva, úgy tűnik, szándékukat semmi nem tudja megakadályozni.

Miközben az ország gazdasági problémáira továbbra sincs megoldás, a nyersanyagexporttól függő tőke- és technológiaszegény orosz növekedés egyoldalúságára egyelőre csak Medvegyev elnök reformpárti és modernizáló diskurzusában létezik alternatíva. A felvázolt tervek a bürokrácia csökkentéséről, a gazdasági diverzifikációról, piaci liberalizációról és a külföldi tőkeimportról valódi politikai akarat híján üres jelszavak maradtak. Ennek egyenes következménye, hogy a pozitív változás helyett inkább stagnálás jellemzi az orosz állapotokat – és ezt a választók is érzik. Érthető azonban a vonakodás is: a rezsim politikai stabilitása kőkemény gazdasági érdekekre épült, ezek megbolygatása komoly kihívást és magas politikai árat jelentene a hatalom birtokosainak.

A reformok szükségességét azonban a Kremlben is elismerik, és valószínűbb, hogy mindezzel inkább bevárják Putyin visszatérését. Az ő népszerűsége, vasakarata és a hat évre kinyújtott elnöki mandátum biztosította hatalmi pozíció elegendő garanciája lehetne az egész társadalmat megbolygató gazdasági szerkezetváltásnak is. (A „változásnak” vannak jelei, gondoljunk csak arra, hogy idén az ország belépett a WTO szervezetébe, az állami adminisztrációban pedig elbocsátásokat jelentettek be). Putyin már bizonyított, hatalomra kerülése óta sikeresen átalakította az orosz politikai és intézményi rendszert: az erős központosításnak köszönhetően nem fenyegeti szétesés a föderációt, a birodalmi státushoz nélkülözhetetlen gazdasági erőforrásokat pedig visszacsatornázta a rendszerbe.

Tanultak a hibákból?

A hatalmi párt újabb győzelme ellenére a felhalmozott gazdasági és társadalmi tőkével Putyinék a szovjet vezetés korábbi dilemmája előtt állnak: az ország leszakadásának elejét vevő gazdasági reformok nem lehetségesek politikai változások nélkül. Reform nélkül pedig a bukás biztosnak tűnik, az Egységes Oroszország hatalma bebetonozásával legfeljebb időt nyer. Csakhogy elődeikhez képest minden jel arra utal, hogy tanultak a történelem hibáiból: a demokratikus intézmények ellenőrzésével (természetesen az erőszaktól sem riadva vissza) roppant befolyással és rugalmassággal rendelkeznek az orosz átmenet társadalmi folyamatai fölött. (Ennek tudatában – például – már visszaállítanák a regionális kormányzók közvetlen megválasztását, és valamelyest könnyítenének a pártbejegyzésen is).

Velük szemben az ellenzék nem tud életképes alternatívát felmutatni: ereje szétaprózódott, a felvázolt rendszertani sajátosságokon túl komoly ideológiai, szociológiai és más természetű törésvonalak gyengítik a közös fellépés esélyeit. Még csak közös elnökjelöltet sem tudnak állítani, aki valós eséllyel indulhatna Putyinnal szemben. A nagyvárosok vékony, nyugati mintára polgáriasodott rétegei által szervezett, békés (és megtűrt) megmozdulások legfeljebb azt jelzik, a civil társadalom egyelőre a központ által depolitizált rendszeren kívül, az utcán rekedt.

Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport