Unalom és világuralom

Frissen Eb-döntőbe jutott, mellesleg címvédő és regnáló világbajnok csapat talán a labdarúgás feltalálása óta nem kapott ennyi kritikát, mint a spanyolok az Eb eddig eltelt három hetében. Egyenes kieséses tétmeccsen hat éve nem kaptak gólt, legyőzhetetlenek és mégis unalmasak. Mert a szurkoló, de még a semleges néző is sziporkázást, könnyed zsonglőrözést, csodát akar látni a bálványozott sztárcsapattól. Ehelyett arcába kap egy minden meccsen újabb passzrekordot döntő, a középpályán tilitolizó, sokszor csatárok nélkül felálló csapatot. Néha tényleg fárasztó és untató nézni a hatszázhetvenkilencedik ötcentis átadást a felezővonalnál, gyakran valóban úgy érzi az ember, hogy ennél a csapatnál öncéllá vált a tiki-taka alapvető eszköze, a rövidpassz.

De minden edzőnek és csapatnak szíve joga megválasztani a siker kivívásának módját. Ezt hívják taktikának. A spanyol labdajáratás gyakran felesleges, viszont amíg náluk a golyó, addig biztosan nem rúg gólt az ellenfél. Meg aztán előbb-utóbb belefárad a laszti utáni rohangálásba, mint a portugálok a hosszabbításra. A spanyolok elsősorban nyerni akarnak, mert 2008 óta ráéreztek a győzelem ízére. Túl sok generációnak nem sikerült náluk győznie ahhoz, hogy meg tudják becsülni a sikert. Santillana, Juanito, Camacho, Michel, Butragueno, Goikoetxea, Guardiola, Hierro, Raúl, Morientes... Nem voltak rosszabb játékosok a maiaknál, csupán két dolog hiányzott nekik a világuralomhoz.

Az egyik a saját stílus és játékrendszer – ez Guardiola Barcelonájának köszönhetően most adott. A másik a sikerbe vetett hit. Ezt főként Luis Aragonesnek, az előző Eb sikerkovácsának köszönhetik. A győzelem önbizalmat hoz, az önbizalom pedig újabb győzelmeket. A bécsi döntő óta a spanyolok nyugodtan passzolgathatnak, meggyőződve saját legyőzhetetlenségükről. Rettegnie az ellenfélnek kell. Az unalomtól és a kudarctól.