Simona Amânar-Tabără: Külföldön jobban ismernek

A tíz éve visszavonult sportoló ma a Temesvári Tudományegyetem testnevelés szakán tanít. Mint megjegyezte, nem felejtette el a tornagyakorlatokat, de már nem tudja ugyanúgy bemutatni azokat.

– Azt mondják, aki egyszer megtanult úszni, biciklizni, sízni, soha nem fogja elfelejteni. Hogy van ez a tornával? Meg tudja-e még csinálni azokat a gyakorlatokat, amelyekkel Sidneyben olimpiai aranyérmet szerzett?
– Ahogy mondja, a jól megtanult dolgokat soha nem lehet elfelejteni. Így van ez a tornával is. Ha egyszer megtanultad, és a legmagasabb szinten hajtottad végre a gyakorlatokat, nincs ahogy elfelejtsd azokat. A mobilitásom viszont sajnos már nem a régi, és nem teszi lehetővé, hogy a legmagasabb szinten hajtsam végre a gyakorlatokat. Így hát nem tudnék már egy jelentősebb versenyen részt venni. Bizony, tekintettel kell lenni arra, hogy tíz év telt el a legutóbbi versenyen való részvételem óta, és van még valami: egy ragyogó kisfiú édesanyja vagyok, aki immár hétéves.

– Megismerik még a csodálói? Megállítják még az utcasarkon autogramot kérni?
– A világ minden szögletében élnek rajongók, akik nem feledtek még el. Küldik a köszöntéseket, a leveleket, honlapokat készítenek nekem. Az internetes rákattintások alapján a legkeresettebb románok közé tartozom. Örvendek az érdeklődésnek, ez ugyanis azt jelenti, hogy még értékelik a teljesítményemet. Romániában is köszöntenek, ismernek, de mintha külföldön nagyobb lenne az ismertségem, elismertségem. Sajnos itthon mesterségesen teremtik meg a sztárokat, olyanokat, akik nem jelentettek semmit, és nem is fognak semmit jelenteni az országnak. Én nem kértem soha semmit a teljesítményért cserében, amit tettem, magamért, Romániáért tettem.

– Nem távolodott el a tornától, a Temesvári Tudományegyetem testnevelési szakán tanít. A nagyon fiatalon szerzett elismerések után remél még valami elégtételt a sporttól?
– A sporttól, és elsősorban a tornától soha nem tudnék elszakadni. Elégtétel pedig mindig lesz, amíg eredmények lesznek. Örömet jelent az is, ahogyan a diákjaim viszonyulnak a kötelező felkészítéshez, örömet szerez az irántam, a megvalósításaim iránt érzett tiszteletük.

– Önt beválasztották a Hall of Frame-be, minden idők legjobb tornászainak, tornászedzőinek a társaságába. Ön mellett csak Nadia Comăneci, Károlyi Béla, Daniela Silivaş, Szabó Kati és Aurelia Dobre került be Romániából ebbe a társaságba. Irigylik önt a társai, akik nem jutottak el eddig?
– Nem lehet szó irigységről, míg egy sportolót az általa elért eredmények juttatnak el az efféle akadémiákba. Ez az én munkám, az egyéniben és csapatban általam elért eredmények gyümölcse. Persze, nem kell alábecsülni a csapattársaim szerepét sem, akik sokat segítettek nekem. A válogatottkeretben kiváló kollégákra, valódi barátnőkre találtam, akik mellett annyi európai és világversenyt nyertem, amennyit csak lehetett. No meg a felkészítők közössége is rendkívüli volt – 7-8 éven át a legjobbak voltunk a világon. Olyanok voltunk a tornában, amilyen Brazília válogatottja a futballban.

– Azt lehet mondani, Románia Nadia Comăneci bemutatkozása óta nagyhatalom a női tornában. Hogyan látja a román torna perspektíváit?
– Azt hiszem, a román torna ezután is magas szinten marad, még akkor is, ha 10–15 évi rendkívüli sikerek után most enyhe visszaesés látszik. Enyhe visszaesést említettem, mert azért ebben az időszakban is kiváló eredményeket értek el azok, akik utánam kerültek a válogatottkeretbe. Az igazság az, hogy minket is az érmek tucatjainak a megszerzéséhez szoktattak. A mostani néhány érem kevésnek tűnhet, pedig nem egészen így van.

– Elfogadta, hogy részt vegyen a MOL tehetségtámogató programjának sportzsűrijében. Miért?
– Ez egy olyan program, amely a fiatal élsportolókat támogatja, azokat, akik tehetség és akarat dolgában az élen járnak, ugyanakkor alig van anyagi alapjuk a fejlődéshez. Értük van a „Segíthetek?” program, és azt hiszem, mindannyiunk feladata, hogy támogassuk az efféle kezdeményezéseket.