Ilyen a székely: fél lábon is lesiklik

– Kicsoda Miklós Edit néhány mondatban összefoglalva?
– Mindenekelőtt bolondos vagyok – ezzel kezdeném. De ugyanakkor egyszerű embernek tartom magam. Egy csíkszeredai lány, aki elszökött otthonról – így is fogalmazhatnék. Azért mondom ezt, mert többet vagyok külföldön, mint itthon. Jellemzők? Szeretem az adrenalint, ezért is mondom, hogy bolondos vagyok. Ott van ugye például az endurómotorozás is, ami nem feltétlenül számít női sportnak. Kicsit nehéz magad jellemezni, nem?
– De igen, sőt. Azonban sokat elárulhat rólad az a videofelvétel, amely személyes weboldaladra, a miklosedit.ro-ra kattintva automatikusan elindul. Egy versenyen szerepelsz – mint kiderült, világbajnokságon –, és elhagyod a síléced, de te egy lábon is folytatod. Gyakran fordul elő, hogy hasonló helyzetekben találod magad, amelyekben improvizálni kell?
– Nem gyakori az, hogy elmarad a síléced. Ilyen esetekben a versenyző általában megáll, nem csúszik tovább. Én viszont megpróbáltam, mivel ilyen vagyok amilyen. Nehézségek mindig akadnak. Otthon felejted a botodat vagy a kamerát, vagy roszszul érzed magad. Bármi is történik, el kell felejtened mindent, és koncentrálnod kell arra a bizonyos két percre, amíg csúszol. Olyankor csak a síre gondolsz.

– Az év nagy részét Ausztriában töltöd, edzéssel. Mi történik így a magánéleteddel? Jut idő a barátokra, a családra?
– Velük mindenképp tartom a kapcsolatot. Van internet, telefon, telefonszámla... A nyár nagy részét itthon töltöm, így akkor, ahogy mondani szokták, haverok, buli, fanta! Élem én is az életem, mindamellett, hogy napi kétszer edzem. A családommal igyekszem leginkább tartani a kapcsolatot.

– Honvágy?
– Amikor fiatalabb voltam, nehezebb volt. Most már megszoktam. (Itt mindketten felkacagtunk, hiszen Edit még mindig nagyon is fiatal, nemsokára tölti a 22. életévét). Általában viszont akkor vesz elő az érzés, ha egyedül vagyok, ha rosszkedvem van. De ha emberek vesznek körül, nincs gond.

– Hiszel a babonákban? Van kabalád, amit minden versenyre magaddal viszel?
– Van egy-két dolog, amit akár kabalának is nevezhetnénk, például a karkötőm, amit ajándékba kaptam, vagy a nyakláncom, amit mindig hordok. Van egy rituálé minden verseny előtt, dolgok, amiket nagyjából ugyanúgy csinálok. Nem szigorúan mindig a jobb zoknit húzom fel először, nem erre gondolok. Inkább a melegítéssel kapcsolatos szokások, amik nem változnak. Fontos, hogy verseny előtt mindig ugyanabba a lelkiállapotba kerülj, ugyanolyan legyen a hangulatod.

– Mit válaszolt Miklós Edit a Mi leszel, ha nagy leszel kérdésre gyerekkorában?
– Egy időben, amikor kicsi voltam, de már síztem, ács akartam lenni. Volt egy síző, aki ács volt, és az nekem nagyon megtetszett. Más álomra nem igazán emlékszem.

– Volt példaképed, akire felnéztél?
– Nem emlékszem olyan személyre, akit magasztaltam, elfogultan csodáltam volna. Én az az ember vagyok, aki nemcsak egy pontot lát, nincs rajtam szemellenző, hanem szeretek körülnézni. Nemcsak egy célt követek, hanem akár százat, ha úgy alakul.

– Van olyan ember, akinek hálával tartozol azért, amiért idáig eljutottál?
– Igen, a volt edzőmnek, Bónis Ferencnek sokat köszönhetek. Sokkal tartozom neki, nem csak sport szempontjából, de tőle tanultam sokat az illemről, megfelelő viselkedésről. Ő volt úgymond a második apám. Hat évet edzettem vele pontosan abban az időszakban, amikor serdülő voltam, amikor a gyerekversenyek ideje kezdődött. Ő mellettem állt, támogatott, neki köszönhetem, hogy idáig eljutottam.

– Most már közel 17 éve sízel. Ha visszanézel, találsz olyan eredményt, sikerélményt, ami kiemelkedik a többi közül, ami igazán nagy dolognak számított?
– Az első legnagyobb sikerélményem akkor volt, amikor Franciaországban egy gyerekversenyen harmadik helyezést értem el, 15-16 éves lehettem. Sokan voltak és rangos verseny volt. Ez volt az első versenyem, örültem a helyezésemnek. Egy másik alkalom, ami nagyon tetszett, amikor egy osztrák bajnokságon voltam. Nemzetközi verseny volt, de az osztrákok számára bajnokság. Megnyertem a versenyt. Azt írta az első sorban: Miklós Edit, Románia, és utána mindenki Ausztria, Ausztria, Ausztria. Vicces volt, mert az osztrákok a jó sízők, ugye.

– Egyéb téren mire emlékszel szívesen vissza?
– Voltam egyszer egy túlélőtúrán, 2007 nyarán, azt követően, hogy 2006-ban lesérültem. Ez a kétnapos túra, operált lábbal sikerélmény volt számomra, hiszen végigcsináltam, kibírtam. Endurómotorozok, és abban is volt sikerem, hiszen nem sok lány űzi azt a sportot. Ha keményebb terepen mentünk, és nekem sikerült kijutni a dombon és a fiúknak nem, az sikerélmény volt.

– Mi volt a legőrültebb dolog, amiben valaha részt vettél?
– Egyszer rappeloztam. Amikor a szikláról kötővel engeded le magad. Kirögzítenek fentről, és ha lenézel, 20–30 méter szakadék tátong alattad. És merültem. Van búvárdiplomám, így Egyiptomban körülnéztünk a Vörös-tengerben. Jó világ van odalent. Félelmetes, de egyben megnyugtató is.

– Endurózás, vízisí, bungee-jumping, rappel, alpesi sí... Van ezeken kívül valami, amit nem próbáltál, és megtennéd?
– Szeretnék repülőből kiugrani és szörfözni is megtanulnék.

– Azt mondják, ijesztő a tekinteted. Szigorú, kemény embernek tartod magad, mint amilyennek általában a székelyeket látják?
– Sokan kérdezik, miért nézek szigorúan, vagy miért vagyok mérges, pedig nincs gond, csak ilyen a nézésem. Nem vagyok túlzottan barátságos, nem állok le mindenkivel beszélgetni, de vannak barátaim, és kedves vagyok azokkal, akikkel kedves akarok lenni.

– Emlékszel a legrosszabb csajozós dumára, amit valaha hallottál?
– Kevés csajozós dumát hallok, mert ugye a félelmetes, szigorú tekintetemmel elijesztem őket. De nem is emlékszem különösebben egyre sem.

– Mi lenne az első gondolatod, ha egy aranyérmes lesiklás után a román himnusz helyett egy Nightwish-dal csendülne fel?
– Kacagnék. Azt hittem, a székely himnuszt fogod említeni. A Nightwish-dalon először meglepődnék, de aztán kacagnék.

– Láttam rólad egy fotót, amelyiken székely népviseletben voltál. Fontos számodra a nemzeti hovatartozás kérdése? Fontos számodra, hogy magyarnak tartsanak?
– Nem annyira fontos, de inkább vagyok székely, mint román vagy magyar. Amúgy megszoktam már, hogy románnak tekintenek.

– Lesiklanál egyszer székely ruhában?
– Igen. Akkor majd, ha visszavonulok. Általában akkor szoktak bolondozni a sportolók.

– Van kitűzött cél? Avagy, miért csinálod?
– Mert szeretem, és mert szeretnék a legjobbak között lenni. Emellett ez egy „életkihívás”. Azt viszont tudom, hogy az élet bármely területén elértekhez sok köze van a sízésnek. Rengeteg helyre eljutottam, sok emberrel hozott össze a sport. Nem ilyen lennék, ha ez nem történik velem. A gyerekem biztos sportolni fog valamit, mert azt gondolom, a sport megtanít az életre. Benne van minden: kudarcélmény, siker, öröm, bánat.

– A gyerekekre, családra kitérve: mikor hagynád abba a sízést?
– Ez azt hiszem, az eredményektől függ, mert ha azok jók, menni kell tovább. Előfordulhat, hogy megbolondulok egyszer, és abbahagyom. Ha viszont minden jól alakul, 28-30 évesen terveznék családot, amikor már abba lehet hagyni a sízést, amikor már abba kell hagyni.

– Milyen érzések kavarognak benned az olimpiával kapcsolatban? Félelem, kíváncsiság, izgalom?
– Még nem is hiszem el, hogy megyek. Négy éve lesérültem és lemaradtam, így majd csak akkor hiszem el, ha ott leszek. Nehéz lesz, mert az edzőim sem, és a román szövetség sem lesz ott. De biztos vagyok benne, hogy jó lesz. Bízom magamban.

– Optimistán látod az életet?
– Nem mindig, de mostanában igen. Szükség van erre, fontos.

– Hogyan tudnának az olvasók segíteni, erőt adni neked?
– Nézzenek a televízióban, gondoljanak rám, és támogassák a székelyeket!