Beszélgetés Petróczi Viktóriával, a Kolozsvári U-Jolidon kézilabdacsapatának kapusával

– Dátumokban mennyire jó, például ha azt mondom 2009. július 2.?

– Ekkor igazoltam Kolozsvárra, és jöttem ide először.

– Miért pont a kolozsvári csapat mellett döntött, és milyen mértékben teljesültek az akkori elvárásai?

– Én elsősorban kézilabdázni jöttem ide, hogy segítsem a csapatot a minél jobb eredmények elérésében. Úgy gondolom, ez maximális mértékben sikerült, hiszen mindkét szezonban ezüstérmesek lettünk a bajnokságban, ez pedig magáért beszél. Másodsorban nagyon jól érzem itt magam, a csapattársaimmal jó kapcsolatot ápolok. Pozitívum volt számomra, hogy sokan beszélnek magyarul, ezért szinte otthon érzem magam.

– Győr közelsége mennyire játszott szerepet a döntésben?

– Természetesen az is befolyásoló tényező volt, hogy nem a világ végére megyek. Úgy gondoltam, elindulok egy irányba. Hogy Norvégia, Spanyolország vagy éppen Románia lett volna belőle, az akkor nem a távolságon múlott.

– A kommunikáció mennyire segítette vagy hátráltatta a beilleszkedést?

– A megérkezésem után, úgy érzem, mindenki szimpatizált velem, és amikor románul még csak egy pár szót tudtam, nagyon segítőkészek voltak, még mutogattak is, ha szükség volt rá. Aztán ahogy telt az idő, egyre többet beszéltem és értettem románul. Bár helyesen a mai napig nem tudok, és valószínűleg nem is fogom megtanulni teljesen a nyelvet, most már bármikor feltalálom magam.

– Kapusként mennyire volt gördülékeny a beépülés a csapatba?

– Hát itt meg kellett küzdenem azzal, hogy magyar vagyok, és idegenlégiós. Én nem tudtam románul, ők nem tudtak magyarul, így pedig nehezen ment a kommunikáció a pályán. Emellett én Győrben más iskolát kaptam, mondhatni profi szinten űztem és űzöm ezt a sportot, míg itt nem mindenki profi. Nem mindenkit tanítottak úgy, mint engem, arra az alázatra és arra a hozzáállásra. Én például úgy tanultam, hogy védekezésben hátulról a kapus mondja, hol a beálló, „tedd fel a kezed!” vagy „gyerünk, hajtsunk!”. Itt pedig ezt csodálták, mert eddig nem volt szokás. De megszokták, hogy én ilyen vagyok, így védek és így pörgetem magam. A két ezüstérem pedig arról árulkodik, hogy elfogadtak.

– A szakmai munkában milyen különbségek vannak az U-Jolidon és mondjuk, nevelőegyüttese, a Győri ETO között?

– Győrben én saját nevelés voltam, őket pedig soha és sehol nem becsülik meg annyira, mint egy drága pénzen vett játékost. Otthon voltam, és nagyon jól éreztem magam. A kézilabda alapjait pedig, úgy érzem, egész jól megtanították nekem. Ide pedig már kész, érett játékosként érkeztem. Teljesen mások voltak velem szemben az elvárások, mint Győrben, de ez engem nem zavart. Első számú kapus vagyok, és az is szeretnék maradni.

– Érkezésével egy időben kapusedző is jött a csapathoz. Mennyire segítette a munkáját?

– Nem tudom, hogy előtte volt, vagy nem volt kapusedző, de én már a szerződés aláírásának pillanatában mondtam, hogy kapusedzővel szeretnék dolgozni. Rodica Petruşsal mind a szakmai, mind a személyes kapcsolatom nagyon jó. Kevés kapusedzésünk van, de meccsek előtt mindig megbeszéljük, hogy mire kell jobban figyelni.  Úgy érzem, hogy számomra nagyon hasznos a jelenléte. Vele hamar meglett a közös hang.

– Folytatva a gondolatmenetet, a román és magyar bajnokság között milyen különbségeket vagy hasonlóságokat lát?

– A magyar köztudottan a legerősebb bajnokságok közé tartozik. Más a színvonal, de azért itt is vannak szoros meccsek. 

– Kétéves szerződése lejárt az idény végén, lesz-e folytatás?

– A kolozsvári klub másfél hónapja keresett meg, hogy a szerződés hoszszabbításáról beszéljünk. Akkor ők elmondták, hogy szeretnék, ha az U-nál folytatnám, és én is elmondtam a kéréseimet, az elképzeléseimet. Azóta szóban megállapodtunk, de még aláírásra nem került sor. Vannak ajánlataim máshonnan is, amelyek elgondolkodtatóak, de remélem, hogy ezen a héten eldől, merre folytatom.

– Korábban említette, hogy ez ügyben döntenie kell az esze és a szíve között. Végső soron melyik befolyásolja a döntésben?

– Igazából mindkettő.

– Mennyire érzékeli a szurkolók támogatását?

– A kolozsvári csarnokban van egy fődrukkerem, egy öreg bácsika, aki minden hazai meccsen szurkol nekem. Idén neki szeretném majd ajándékozni a mezemet. Ellenszenvet nem éreztem, igaz, ezzel különösebben nem is foglalkoztam. Végzem a dolgom, beállok a kapuba és védek, hiszen azért jöttem, hogy az U-Jolidon a lehető legjobb helyen végezzen.

– Végül ismét egy dátum: 2011. március 11-e.

– Pontot raboltunk a Vâlceától. Az eredménnyel maximálisan elégedettek voltunk, a hangulat fantasztikus volt, és a vezetőség is éreztette velünk, hogy milyen nagy tettet hajtottunk végre. (szerk. megj.: Két éve szakadt meg az Oltchim győzelmi sorozata a román bajnokságban.) Úgy éreztem magam, mintha a bajnokság második helyét már azzal bebiztosítottuk volna, illetve bizonyítottuk, hogy megérdemelt a bajnoki ezüstérem.

Nagy-Méhész Tünde