A szerencse lovagja

– Meglehetősen későn, húszéves korában kezdett versenyszerűen endurózni. Mi az oka a kései kezdésnek?

– Egyszerűen nem volt rá lehetőségem. Még 1991-ben is, amikor elkezdtem a versenyszerű endurózást húszéves koromban, egy KTM 375 millió forintba került, miközben 200 millióért már új autót lehetett venni. Kinek volt annyi pénze, hogy egy ilyen motort megvásárolhasson magának?

– Mit kellett bizonyítania, hogy támogatók szegődjenek ön mellé?

– Nagyon sokat. Az első szponzorok 2005-ben jelentek meg, tehát az utóbbi három évről mondhatom el, hogy rendszeres támogatóim vannak. Az egész akkor kezdődött, amikor megnyertem a magyar bajnokságot, de előtte legalább tízszer voltam második. Nem tudtam elmenni minden versenyre egyéb elfoglaltságaim miatt. Az én pályám nem profi karrier: közben dolgoztam, vállalkozást indítottam, házat építettem, megnősültem, gyerekem született. A motorozás csak kedvtelés, mellékes tevékenység számomra.

– A kései kezdés ellenére rövid időn belül az élre tört: a számos rangos megmérettetés, dobogós helyezés után kétszer indult a Dakar Ralin, 2007-ben pedig a 20. helyen végzett, a verseny történetének legjobb magyar helyezését elérve. Hogyan sikerült mindezt elérni?

– Elsősorban rengeteg munkával, kitartással, de kétségkívül egy kis tehetség is kellett hozzá. Valószínűleg, ha hamarabb kezdem, akkor ennél is jobb eredményeket érhettem volna el. Ezt a sportot azonban a saját kedvtelésemre kezdtem el, és az első eredményeimet teljes mértékben önerőből értem el. Részt kell venni a külföldi versenyeken, egyébként nem veszik észre otthon az embert. A Dakar óriási kihívás volt, és régóta álmodoztam róla, hogy majd egyszer indulok. Tudni kell viszont, hogy nagyon veszélyes verseny, nem hiszem, hogy a jövőben is rajthoz állnék.

– Milyen veszélyek leselkednek a versenyzőre a Dakaron?

– Nagyon hosszú a versenytáv, több mint tízezer kilométer. Hatalmas a por, nem lehet látni, sokszor teljesen vakon vezet az ember. Természetesen más járművek is vannak, azok közben előzgetnek, őrülten hajtanak. De a felsoroltaknál is veszélyesebb az a hozzáállás, hogy amíg valakivel nem történik baleset, úgy gondolja, az ilyesmi elő sem fordulhat vele. Mindenki tudja húzni a gázt, míg valami nem kerül elébe, azonban tízezer kilométert nem lehet megtenni úgy, hogy valami baj ne érje. Apró hibák bármikor becsúszhatnak. Csak a szerencséjében bízhat az ember, semmi másban. Meg lehet nézni a versenyzőket: tíz KTM-es gyári versenyző közül öt tolókocsiban van és három halott.

– Hogyan viszonyul a családja ehhez a veszélyes és olcsónak egyáltalán nem mondható kedvteléséhez?

– Maximálisan támogatnak és mellettem állnak. Szurkolnak nekem minden versenyen, aggódnak értem.

– A 11 éves fia érdeklődik az endurózás iránt?

– Egyáltalán nem érdekli, ő nem akar motorozni, de nem is bánom. Túlságosan veszélyes sport. Ha olyan szinten érdeklődne, és úgy akarná művelni, mint én, az még rendben lenne. De a profi szintű versenyzés zsákbamacska, mert ha valaki nem ér el eredményt, rámegy az élete, és az is megeshet, hogy valami baja lesz. Szóval nagyon el kell gondolkozni azon, hogy megéri vagy sem. Tőlem is többször megkérdezték, lennék-e gyári versenyző, de mindannyiszor visszautasítottam. Egyéb céljaim is vannak az életben, a versenyzéssel csupán magamnak akartam bizonyítani, nem vágytam babérokra. A profi versenyzők élete nagyon egysíkú, csak a motorozásról szól. Túl nagy ára van.

– A balesetek önt sem kerülték el. Melyik volt a legsúlyosabb?

– A Dakaron egyszer elestem, eltört a szegycsontom és az összes bordám, de volt eltörve a gerincem, a kezem is.

– Ezek mégsem tántorították el, folytatja a versenyzést. Mit szeretne még elérni endurósként?

– Indulni szeretnék a világ összes extrém versenypályáján: arra még nem volt példa, hogy valaki az összesen célba ért volna. Ebből négy-öt helyen már voltam, hátravan még ugyanennyi.