A reklám ereje

A szőnyegporoló és a szemközti tűzfalra olajfestékkel felvitt „kapu” között kialakított arénánkban (belépés ingyenes) mindenki vagy Maradonát, vagy Van Bastent istenítette – a két tábor között feloldhatatlan ellentét húzódott, és a kérdés megvitatása még azután is folyt, hogy a focit már nem bírtuk szusszal. A vb-t pedig a németek nyerték. A sztárok azóta még nagyobb erőt képviselnek, hiszen amellett, hogy a pályán villognak, a nevükkel jóformán csak tampont nem lehet eladni – vagy még nem próbálta senki.

Ebben a kontextusban óriási dobás volt a Guardiola-féle Barcelona: sztáregyüttes, a szó szoros értelmében, ahol a csillagok nemcsak egy csapatban, de közösen játszanak. Pont akkor forradalmasították a sportágat, amikor a futball kezdett beleszürkülni a keménységbe. A Barcelona marketingüzenete egyben új futballfilozófiává nőtte ki magát: a kilencvenperces esztétikum hatása jóval tovább tart, mint egy-egy gól feletti öröm.

A nemzetközi futballvezetők dörzsölték is a tenyerüket: a rövid idő alatt már önmagát gerjesztő médiafelhajtás Észak-Amerikától Ázsiáig rengeteg új (és pénzes) szurkolót hozott a labdarúgásnak, és lehet, hogy még annál is többet hódított vissza. Őket pedig mintha már a válogatottak is próbálnák kiszolgálni, mit sem törődve azzal, hogy a szépségnek ára van.

Egy-egy megmozdulás után a hollandok a kapu helyett előbb a pontozóbírókat keresték a tekintetükkel, a katalán–spanyolok pedig továbbra sem tartokkak igényt a szép játékot csak elrontó csatárokra, valószínűleg abban bízva, hogy a lefújás után a passzok számát is figyelembe veszik a pontos végeredmény kialakításakor. Persze a szabályok a jövőben változhatnak, ám ezt a tornát még az a csapat nyeri, amelyik egy góllal mindig többet rúg az ellenfelénél. Például a „szép” bronzoktól megcsömörlött németek.