Z. János átlépte a lápvidék határát. Beidegzõdött mozdulattal pillantott fegyvertárára: nyakában jádemeteorokból fûzött amulett világított, baljában halk surrogással aktiválódott a pokolkõ markolatú fénykard. Testmagasságának hússzorosát kitevõ ugrással vágódott a bokrok közé, a tizennyolc életpontot sebzõ elektromos patkányok fészkébe. És szapora egérkattintásokkal lemészárolta mindet. Úgy tizenöt éve vette kezdetét a polémia az agresszív számítógépes szerepjátékok körül. Ezek hozzávetõleges lényege, hogy a monitoron megjelenõ háromdimenziós, hang- és videoeffektusokkal dúsított, fantázia- vagy történelmi alapú háttértörténettel megbolondított világba léptetik be a játékost.
Akinek szerepévé a számítógép sugallta küldetések teljesítése válik, melyek lényege mindig ugyanaz: ahhoz, hogy a játékos „életben maradjon”, el kell pusztítania a környezetében lévõ élõlényeket. A vita kezdete óta meddõ. Ugyanannyian teszik le a nagyesküt amellett, hogy a játékok nem generálják, csak levezetik az agresszivitást, mint ellene. Van, aki az amerikai iskolai lövöldözéseket vezeti vissza a számítógépes erõszakjátékokra. Van, aki hatévesek koponyájára kapcsolt mûszerek segítségével támasztja alá, hogy az elõzõ valaki teljesen hülye. Másvalaki a kreativitás, a szervezõkészség szórakoztató fejlesztõjének látja a programokat. Ismét másvalaki azt kérdi, miféle képességet fejleszt egy olyan játék, amely lényege, hogy az utcán rohanva rátaláljunk a helyre, ahol a legtöbb járókelõt robbanthatjuk fel. Vagy amelyben külön számláló van a fejlövések nyilvántartására. Persze lehet nosztalgiázni azon, miért alakult a bodzapuska virtuális M21-es ismétlõkarabéllyá. Csak értelmetlen. Ja, Z. János ügyvéd, nem dohányzik, felesége és egy kislánya van. Évente kivesz két hét szabadságot, amit a számítógéphez ragadva tölt. Ilyenkor aztán mészárol kegyetlenül. Ehhez tessék hozzászólni.
Hirdetés
Hírlevél
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok