Telefonhívások

Sehogyan sem tudtam lerázni. Hétfő volt, különben is nyűgös nap, és hiába magyaráztam, hogy de asszonyom, ez a kérdés nem rám tartozik, különben nem értek sem a szerves, sem a szervetlen kémiához, fordulna inkább valamelyik szakemberhez, szívesen megadom vegyész ismerőseim telefonszámát, ő nem és nem, csak velem akarta megbeszélni. Kedden megint hívott, és nem tudtam meggyőzni arról, hogy nem értek a római joghoz, és hirtelenjében igen valószínű, hogy nem tudnék párhuzamot vonni az ókori és a mai joggyakorlat között. Máris mondtam a jogász ismerősöm telefonszámát, de ő görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy ezt is csakis velem akarja megbeszélni. Szerdán megint hívott, hogy mi a véleményem a Petőfi verseiben milyen mértékben vannak egyensúlyban a jambusok és a trocheusok, és ugye, milyen dallamosak a hexameterei. Hiába mondtam neki, hogy a verselemzéshez soha nem értettem, sőt egyenesen utáltam, amikor diákkoromban a tanárnő felszólított, hogy fiam, elemezd a Szeptember végén című verset. Miként egykori oktatómat, a betelefonálót sem tudtam meggyőzni arról, hogy ezt a verset, akárcsak Petőfi költészetét, azért szeretem, mert szép. Tanáromtól négyes, a beszélgetőpartneremtől egy elnyújtott eeeh volt a jutalmam. Csütörtökön megint telefonált, a kolléganőm pisolyogva kapcsolt a vonalba, hogy na most aztán, kapaszkodj... Ezúttal arra volt kíváncsi, hogy milyen számítások, illetve pontrendszer alapján határozzák meg a nyugdíjakat, esetleg mondanám el, hogy milyen törvények és rendelkezések szabályozzák azokat. És megint hiábavaló volt minden fáradozásom, mert nem tudtam meggyőzni arról, hogy a nyugdíjosztályon talán részletesen és érthetően elmagyarázzák... Pénteken a kolléganő elkérezett karikagyűrű-próbára, hiszen közelebbről férjhez megy. És megcsörrent a rám hagyott telefon. És jött az ismerős hang, hogy nem kapcsolná, kérem... Igen, tessék, ez itt a zárt osztály. Azóta csend van.