Egy sál betû, egy táska betû, egy o betû – kerek, mint a szám – és egy parkoló betû. Sö, tö, o, pö – mit ír ott? Hát azt, hogy stop, most mondtad sötöopö összeolvasva annyit tesz: stop. Ja, mondja a négyéves, enyhén leejtve a hangsúlyt, hadd érezzem: ezt bármikor tudta volna, nem nagy kunszt. És ez a párbeszéd elhangzik minden tábla elõtt, amelyen betûk vagy számok vannak, minden parkoló autó elõtt – tudják, hány tábla és autó van egy városban? Még egy nagyon csendes utcácskában is...
Nincs mit tenni – válaszolni kell. A gyerek már kifelé lábal a „miért korszakból”, egyre kevesebbszer kérdi meg, hogy miért zöld a fû és kék az ég, viszont annál többször azt: ez milyen betû, hogy írják az apa betût. És egy felelõs szülõ válaszol, megmutat, segít szépre rajzolni az elgörbülõ szárakat, miközben reménykedik, hogy még az elsõ osztályra is marad valami tanulnivaló, a tanci nem fogja páros lábbal kirúgni a gyereket az osztályból, miközben látványosan unatkozik a betûk rég megfejtett misztikus világában. Természetesen jó mulatság ez a szülõ számára is, hiszen nincs is annál nagyobb öröm, mikor gyerekünk nyiladozó értelme folyamatos bizonyítékát adja saját okosságunknak – ezt is tõlem örökölte, mondja apa és anya egyszerre, és ebben semmiféle ellentmondást nem látnak. (A hisztéria az más – azt csakis a másiktól örökölhette.)
Meg idõtöltésnek sem rossz – olyankor például, amikor hosszan kell várakozni, s az amúgy folyton nyüzsgõ négyéves leköthetõ a betûk megfejtésével. Például az orvosi rendelõben. Határidõnapló és egy toll bármikor akad, a gyerek pedig csendben alkot az egyik padon, így nem zavarja a többi várakozó beteget. „Írtam egy pö betût, egy apa betût és megint egy pö betût. Pöapö: pap” – ismerteti az elsõ önállóan leírt és összeolvasott szót, mire a másik várakozó család (anya, apa és nagyfiú) szétesik a nevetéstõl. A másik anyuka magyarázatot is ad a csodálkozó négyévesnek: „tudod, a bácsi pap. Jól ráéreztél.”
Látogatottsági adatok