Volt idõ, hogy egyszerûen nem bírta a telefonja nélkül. Csak úgy érezte magát biztonságban, ha ott lapult a zsebében. Illedelmesen lehalkította, valahányszor olyan helyre ment, ahol csendben kellett ülni, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy ellenállhatatlan kényszerérzetének eleget téve a legváratlanabb és legalkalmatlanabb pillanatokban elõvegye. Izgatottan pillantott a képernyõre, talán kereste valaki, vagy ki tudja, milyen fontos üzenetet kapott. Láthatóan csalódott volt, amikor nem történt ilyesmi, megvetõ arckifejezéssel helyezte vissza a zsebébe.
Néhány hónap múlva azonban változás állt be kettejük viszonyában. Nyomasztotta, hogy ott van nála a telefon. Zavarta, hogy egyszer csak csöngeni kezd, sípol, dudál, mintha bizony egy hadsereg követné minden egyes mozdulatát. Hát mi vagyok én?! Talán kém? – háborgott, valahányszor arra a kérdésre kellett válaszolnia, hogy hol is van éppen, vagy mit is csinál. Ingerült hangon közölte mindenkivel, hogy õ márpedig nem köteles beszámolni arról, hogy hol van. Hát nem mindegy az? Nyugodtabb perceiben komolyan gondolkodott azon, hogy eladja telefonját. Ideges állapotban egyszerûen csak földhöz akarta vágni, hogy darabokra törjön szét.
Nemsokára azonban megnyugodott. Elmúlt üldözöttség-érzete, csakúgy mint annak elõtte az imádata. Nyugodtan, kimért mozdulattal nyúlt telefonja felé, valahányszor csengett. Megnézte, ki keresi, majd megnyomott egy gombot, amitõl a készülék elhallgatott, és visszahelyezte zsebébe. Néhány óra múlva elõvette. Több embernek telefonált, és minden beszélgetést azzal kezdett, hogy elnézést kért, amiért nem volt telefonközelben.
Errõl a szokásáról pontosan tizenkilencedikén mondott le, amikor megnézte a telefonszámlát.
Látogatottsági adatok