Felnõttek

Kedves utasunk ma ismét kénytelen-kelletlen zsúfolta fel magát a harminckettes buszra. Piaci körútjukat épp befejezõ és hazafelé igyekvõ nyugdíjasok egyikének kerekes bevásárlótáskáját egy elegáns balettmozdulattal átlépte. Az egyetlen üres ülõhelyre pályázó vetélytársai rosszalló tekintete közepette sikeresen helyet foglalt, miután az egyik illedelmes utas arrább húzódott az ablak mellé. „Az öreg néninek pedig adja át a helyét az a tizenöt éves suhanc” – gondolta magában, és nyugodt lelkiismerettel hátradõlt. Elviselhetõnek ígérkezett az utazás, annak dacára, hogy a már-már fullasztó, fülledt levegõben az embergõz, a naftalin és a friss hagyma aromakeveréke kezdett visszavonhatatlanul teret hódítani. A következõ megállóban iskolások tömege harcolta fel magát a jármûre, egymás hegyén-hátán várták, hogy végre leszállhassanak. Utasunk már kezdte kényelmetlenül érezni magát, de belenyugodott a helyzetébe, elvégre egyszer mindennek vége lesz. Csak türelmesen ki kell várni. Már begyakorolta, miként terelheti el figyelmét a kellemetlenségektõl, ezért elkezdte hallgatni, mirõl beszél a többi utas. Két iskolás lány állt mellette, közös fiúismerõsükrõl értekeztek. „A tegnap együtt álltunk sorban, de nem köszönt nekem” – így az egyik. „Hát nem vetted észre, hogy mostanában ez a szokása... pedig egyébként semmi gond nincs vele, és nem is csúnya a srác” – véli a másik. Aztán az iskolai feladatokra terelõdött a szó. A kötelezõ házi olvasmány még mindig olvasatlan. A múlt hétfõre kérték, de még ráér, mert akkor nem kérdezték ki. És a középiskolából már eltelt három hét... hogy milyen gyorsan múlik az idõ... na, de a srác tényleg jóképû. Csak van valami furcsa benne. Néha olyan gyerekesen viselkedik, nem is hinné el az ember, hogy már tizedikes...