Való világ a sivatagban

Lassan három éve, hogy az Amerikai Egyesült Államok megindította a második Öböl-háborút, így várható volt már egy iraki hadszíntéren játszódó eseményekkel kapcsolatos hollywoodi produkció. Persze a most is zajló hadi eseményekről bőséges kép- és információanyaggal szolgálnak a hírcsatornák, így érthető, hogy Sam Mendes, az Amerikai szépségért Oscar-díjjal jutalmazott rendező az immár kellemes, nosztalgikus emlékké nemesedett első Öböl-háború idején játszódó történetet vitt vászonra.
A film megtörtént eseményeket dolgoz fel, a főhős, Anthoy Swofford könyve alapján készült sztori egy amerikai tengerészgyalogos-osztag kalandjait meséli el a Sivatagi Vihar hadművelet idején. A mozi pozitívumaként jegyezhető fel, hogy sem a csillagos-sávos amerikai hazafiság, sem a „jaj de pocsék dolog a háború, mert olyankor még mi, amerikaiak is nagyon szemetek bírunk lenni” jellegű szájbarágós moralizálás nem csordul túl benne. Ehelyett inkább – szinte a híradásokból tapasztalható száraz stílusban, de természetesen a főhős szubjektív élményeit sem mellőzve – mutatja be a háborút, a Ryan közlegény megmentése és Az őrület határán című filmekből megismert hiperrealista stílusban. Mármint azokban a jelenetekben, amelyek a konkrét harci cselekményekről szólnak, mert a film jelentős részét a bevetésre való várakozás teszi ki. A katonáknak hónapokat kell a szaúd-arábiai bázison eltölteniük, amíg végül megérkezik a támadási parancs, és a film rendkívül érzékletesen mutatja be az idegőrlő várakozást, amelyet a főhős csak így jellemez: „Az emberek olvasnak, maszturbálnak, megbeszélik a nőügyeiket, ismét maszturbálnak, még részletesebben megbeszélik a nőügyeiket és így tovább”. Közhelyszámba megy, hogy ez volt az első háború, amelyet élőben közvetítettek a tévécsatornák, és a film ezt a tévéshowhangulatot is kitűnően visszaadja: a sivatagi bázisra érkező katonákat a parancsnok mikrofonnal a kezében, színpadon állva fogadja, és olyan ripacskodást ad elő, mint Stohl András egy-egy ihletettebb pillanatában a Való Világ műsorvezetőjeként, a katonáknak pedig később jópofizniuk kell a kamerák előtt. Ugyanakkor hátborzongató az a jelenet, amelyben a katonák önmagukat fanatizálják, és szinte hisztérikusan üvöltöznek, miközben az Apokalipszis most című klasszikus háborús mozit nézik a vetítőteremben. A történetből mindvégig sugárzik, hogy egyrészt a hosszas várakozás, másrészt az azt követő háború rövidsége miatt a főszereplők egyre frusztráltabbak lesznek, és egyre inkább kívülállónak érzik magukat, frenetikus poén, amikor a főszereplő a harctér fölött elsuhanó helikopterből bömbölő Doors-számot hallva megjegyzi: „Ez a vietnami háború zenéje. A mi háborúnknak még rendes zenéje sincs”.
A szereplők színészi teljesítményére sem lehet panasz, a magyar szíveket pedig különösen az melengetheti, hogy a filmben Fenyő Iván is szerepet kapott, aki egy magyar származású tengerészgyalogost alakít.

Bőrnyakúak (Jarhead). Amerikai háborús akciófilm, 2005, 123 perc. Rendezte: Sam Mendes. Szereplők: Jake Gyllenhaal, Peter Sarsgaard, Jamie Foxx, Chris Cooper, Fenyő Iván. Írta: Anthony Swofford, William Broyles. Kép: Roger Deakins. Zene: Thomas Newman. Értékelés az 1–5-ös skálán: 3.