Az izraeli rendező animációs filmben tárja a néző elé a hadjárat egyik legbrutálisabb eseményét, két palesztin menekülttábor lakóinak kiirtását, amelynek történései egykori bajtársai emlékfoszlányai alapján állnak össze a néző szeme előtt.

A narráció két idősíkban mozog: a jelenben, amikor Folman sorra keresi föl egykori bajtársait, hogy kiderítse, mennyire élnek emlékezetükben a katonaévek eseményei, és a múltban – itt azonban csupán a történések egy-egy szeletére derül fény, és a film során előrehaladva áll össze egyetlen egységes sztorivá, egy, az izraeli hadsereg asszisztenciájával végrehajtott tömeggyilkosság történetévé.

A történet főszereplőiben egy dolog közös: mindannyiuknak csupán halvány emlékfoszlányai vannak a múltbeli történésekről, mintha tudat alatt arra törekedtek volna, hogy a lehető legmélyebbre ássák el az átélt szörnyűségeket. Ezért aztán a visszaemlékezésekben szinte kivétel nélkül keveredik a valóság és a fikció: természetfölötti események, rémálmok képei vegyülnek a hiperrealista módon ábrázolt háborús történésekkel.

Az egyik leggyakrabban visszatérő motívum a film nyitójelenetében látható üldözés: huszonhat vérben forgó szemű kutya üldözi az egyik szereplőt. Mint kiderül, Folman egyik barátjának visszatérő álmáról van szó. Ő volt az a mesterlövész ugyanis, akit a hadjárat során azzal bíztak meg, hogy a települések megtámadása előtt végezzen a gazdáikat korábban rendszeresen riasztó kutyákkal. A rohanó kutyák ismétlődő képe ennek nyomán a film központi üzenetének metaforájává válik: a katonai akció résztvevői hiába próbálják elásni emlékeiket, azok folyamatosan üldözik őket, és nincs menekvés előlük.

Ahogy a történet lassan kibontakozik, érthetővé válik, hogy Folman miért épp az animációs műfajt választotta: már a film elején arra figyelmezteti egyik volt katonatársa, aki az emlékek elől menekülve Hollandiában telepedett le, hogy kutatásai során ne filmezzen, csak rajzoljon. És igaza volt: annak ábrázolására, hogyan élnek a hadjárat egykori főszereplőinek emlékezetében a háború képei, tényleg ez a műfaj a legmegfelelőbb. A látomásos, szürrealista képekkel vegyülő harctéri élmények képi ábrázolása csakis így válik lehetővé, így mutatható be a legjobban a háború abszurditása.

Jelképértékű az is, ahogy a földöntúli látomásokból a film végére lassan kibontakoznak a valós események, és a néző először szembesülhet azzal, mi is történt valójában a Szabra és Satila menekülttáborokban. Képről képre elevenednek meg az események, szemtanúi lehetünk, ahogy a keresztény falangisták az izraeli haderő biztosítása mellett bevonulnak a két menekülttáborba, hogy bosszút álljanak a szintén keresztény Basír Gemájel elnök meggyilkolásáért.

Három napig tartott a mészárlás, amelyben ugyan közvetlenül nem vettek részt izraeli alakulatok, de aktívan segédkeztek – például azzal, hogy éjszaka világító lövedékeket lőttek ki, hogy kellő fényt biztosítsanak a tömeggyilkossághoz.

Ahogy a rakéták világították meg a tömeggyilkosságok helyszínét, úgy világosodik meg az igazságot kutató főszereplő és a néző is a tekintetben, mekkora felelősséget is visel valójában az izraeli védelmi erő a bűncselekményért. A megvilágosodás hatását fokozza, hogy a zárójelenetben már nem rajzolt képkockákat, hanem a mészárlást követően a helyszínen forgatott, megrázó filmfelvételeket láthatunk.

A szándék egyértelmű: Folman szembesíteni akarja honfitársait a múltban elkövetett bűncselekményekkel, azzal, hogy hiába próbálnak menekülni az elkövetett bűnök miatti felelősség elől, az előbb-utóbb úgyis utoléri őket, akárcsak az álombéli élőholt kutyák az egykori mesterlövészt.