Rivalda: egy megfordított jelmondat

A Kolozsvári Állami Magyar Színház második bemutatójaként a Lüszisztraté, avagy a nők városa című darabot választotta, ezzel mintegy visszaterelve kissé a figyelmet a gazdasági és morális válságról arra az ügyre, amelyet a művészek oly sokféleképpen képviseltek már, amióta háború van, vagy amióta művészet van – mert ki tudja, melyik volt hamarabb –, nevezetesen a békére.

Vagy mivel manapság globálisan kell gondolkodni mindenről, az oly régóta áhított, és még mindig oly távoli dologra: a világbéke utópisztikus gondolatára. Ha az évad első bemutató előadásában, a Mértéket mértékkel című Shakespeare-darabban a kolozsvári teátrum az elfajzott és önkényeskedő hatalmat állította pellengérre – gondosan ügyelve arra, hogy a jelenlegi gazdasági válság miatti hibás kormányintézkedések is megkapják a magukét –, a mostani bemutatóval a színház még mindig társadalmi érzékenységéről tesz tanúbizonyságot, felvállalva a béke ügyét, hogy aztán a harmadik bemutatóval a társulat eljusson az emberig, hiszen Visky András Alkoholisták című darabja sejtésem szerint inkább a lélekkel, az egyén problémáival fog foglalkozni.

A történet szerint Lüszisztraté (Péter Hilda), a határozott athéni nő, megelégelve az Athén és Spárta között dúló háborút, elhatározza, hogy békét teremt, és ehhez a két görög város aszszonyait hívja segítségül, akik – igaz nem könnyen – belemennek abba, hogy a béke érdekében lemondanak a testi szerelemről, igaz, a darab aktualizált szövegében – csak tizennyolc éven felülieknek ajánlott – hatra-vakra kertelés nélkül nevezve néven ennek eszközét is. (Nem, hölgyeim, nem a feminizmus ókori elhivatott képviselőjét üdvözölhetjük Lüszisztraté személyében, sokkal inkább egy békeaktivistát, hiszen egy feministának könnyű, sőt örömteli lenne lemondani a fenn említett dologról, neki azonban – és a többi szereplőnek – egyáltalán nem az, és ez a kényszerű lemondás aztán számos komikus jelenetet eredményez.)

Említettük ugyebár az aktualizált szövegkönyvet. Önmagában nincs semmi baj azzal, ha úgymond triviális szavakkal illetjük a szeretkezést és nevezzük meg a nemi szerveket, az előadás eleje azonban csaknem infantilissé válik a túlzott szókimondástól, ráadásul ez a fajta komédiázás nehezen egyeztethető össze azokkal a részekkel, ahol megfogalmazódik a tanulság, hogy a béke jó, a háború rossz stb. Szerencsére a középső rész remek színpadi koreográfiája, a férfiak helyzetkomikummal fűszerezett kétségbeesett próbálkozásai, hogy elcsábítsák hajthatatlan békeaktivistákká lett asszonyaikat, feledteti a kezdeti meghökkenést.

A színészek egyébként igen meggyőzően alakították a „szerelemhiány” okozta elvonási tünetektől elgyötört alakokat, és itt külön ki kell emelnünk Laczkó Vass Róbert és Vindis Andrea kiváló énekhangját, akik visszatérő vágyakozó dallamaikkal sok derűt keltettek, de az is megjegyzendő, hogy érdemes volt Tompa Gábornak átcsábítani Sepsiszentgyörgyről Váta Lorándot, aki, úgy tűnik, fontos tagja lesz a kolozsvári társulatnak. A bolond szerepében feltűnő Pethő Anikó – aki már a Shakespeare-előadásban is remekül játszik – pedig ismét kellemes színfoltja a produkciónak.

Az idős férfiak is összecsapnak idős élettársukkal az előadásban, de ez a rész sem túl erős, inkább bohóckodásnak tűnik. A díszlet elég látványos, egyetlen hátránya, hogy mivel elég nagy tér marad a színpadon, olykor nem lehet pontosan hallani, hogy mit mondanak egyes szereplők, az erdélyi multikulturalizmusnak hála azonban amit nem értünk, elolvashatjuk a román nyelvű feliraton. Összességében tehát Dominique Serrand rendezése jó, néhol bohóckodó, néhol talán túl trágár, de elég erős jelenet van az előadásban, hogy élvezhetővé tegye a néző számára. Csak nehogy átvegyék az athéni és spártai nők módszerét a nézők soraiban ülő társaik egyéb céljaik elérése érdekében.