Nánó Csaba
Fotó: Jakab Mónika
Egy letűnt világra emlékezik, ugyanakkor a jelen történéseire is reflektál Nánó Csaba újságíró legfrissebb, Zsebfüzet című kötete, amely rövid, karcolatszerű visszaemlékezés-szilánkokat sorakoztat fel. Nánó Csabát, lapcsaládunk munkatársát a kötetről, a visszaemlékező írások pozitív hozadékairól kérdeztük.
2022. augusztus 06., 20:352022. augusztus 06., 20:35
– Számos köteted látott napvilágot az utóbbi években, köztük művészekkel készített életinterjú-kötetek, de személyes hangvételű írásokat tartalmazóak is. Legfrissebb köteted a Zsebfüzet, amely rövid, karcolatszerű visszaemlékezés-szilánkokat sorakoztat fel. Hogyan jött az ötlet, és nagyjából hol tudnád kijelölni írásaid tematikájának határát?
– A Zsebfüzet előre be nem tervezett kötet, megírásának körülményei szorosan fűződnek a 2020 márciusában kitört járványhoz. A vészhelyzetben lapunk, az Erdélyi Napló terjedelmileg csökkent, a szerkesztőség gyakorlatilag bezárt, otthoni távmunkára kényszerültünk. Mindezt tetézte, hogy semmiféle eseményt nem szerveztek, megállt az élet, hónapokig nem történt szinte semmi. Persze az íráskényszer így is kiütött rajtam.
Csakhogy a tilalmak elhúzódtak, az írások gyűltek, végül az Exit Kiadó igazgatójával, Nagy Péterrel úgy gondoltuk, érdemes a két év alatt született 120 rövid prózai írást könyvbe foglalni. Túlnyomórészt emlékezés egy letűnt világra, általam megélt eseményeket tartalmaz, de feltűnnek a nagyszüleim, barátaim, egykori osztálytársaim alakjai. Ugyanakkor reflektálás a jelen történéseire is, hiszen a járvány mindannyiunk életét befolyásolta valamilyen módon.
– Az internet egyeduralmának korában a mai olvasó talán örül is, hogy kisebb lélegzetű, rövidebb írásokat talál a kötetben. Megírni könnyebb avagy nehezebb a rövid, olykor csattanóra épülő írásokat, mint a nagyobb lélegzetű, nagyobb ívű szövegeket?
– Egy újságírónak ritkán adódik alkalma, hogy egy bizonyos témát oldalakon, lapszámokon át hosszasan boncolgasson. Pláné a mai világban, amikor az emberek többsége legfeljebb pársoros hírekre kíváncsi, a hosszabb szövegeket el sem olvassa. Egyébként én sem szeretem a bő lére eresztett, felesleges szavakkal, körülírásokkal, adatokkal vagy magyarázatokkal teletűzdelt szövegeket, a céltalan fecsegést.
Mindig törekedtem arra, hogy lehetőleg röviden és lehetőleg tartalmasan fogalmazzak, és csak remélni tudom, hogy ez olykor sikerült. Nyilván vannak műfajok, történések, amelyeknél elkerülhetetlen a hosszabb szöveg, ám a tömör, csattanóra épülő próza is lehet szórakoztató, érdekes az olvasó számára. Sőt! Talán Örkény István egypercesei, Anthony de Melo pársoros elmélkedései vagy Arthur Rimbaud rövidprózái lehetnek a legjobb példák arra, hogy kis terjedelemben is lehet elgondolkodtató szöveget közölni. Bizonyára beállítottság kérdése is, hogy valaki röviden vagy hosszan fejezi ki magát, akár beszédben, akár írásban. Gondolom, az olvasó is örvend, ha nem kell szövegözönt olvasson, a mai embernek sem kedve, sem ideje nincs hosszú írásoknál elidőzni.
Fotó: Jakab Mónika
– Van egy frappáns írásod a kötetben arról, hogy pici korodban újságpapírba csomagoltak téged, és mintegy „rád ragadt az ólombetű”, vagyis az egykori eset mintha előre jelezte volna, hogy újságírással, írással fogsz foglalkozni. Hogy kedvet csináljunk az olvasóknak a Zsebfüzethez, elmondanád, hogyan esett meg a megmosolyogtató történet?
– Sokáig kutattam magamban, hogy miért pont az írásra adtam a fejem, hiszen a családban, bár művészek voltak és vannak, írogató emberről nem tudok. Igaz, a jogi egyetem előtt apám is „újságíróskodott”, tevékenysége nagyjában abban merült ki, hogy táblázatokat szerkesztett a temesvári napilap sportrovatának. Nyilván az eset, amit emlegetsz, inkább vicces, mintsem ez predesztinált volna későbbi pályámra.
Szüleim mesélték a történetet, sokáig kétkedve fogadtam, míg nemrégiben olyan rokonok is megerősítették, akik jelen voltak az ominózus esetnél. Tőlünk nem messze rokonaink laktak, már csecsemőkoromban gyakran elvittek hozzájuk szüleim. Volt az illető családnak egy gyereke, akkoriban óvodás lehetett. Egy ilyen látogatáskor a kislányon teljes gőzzel kitörhetett az anyai ösztön, és féltésből bepólyált újságpapírba. Talán akkor ragadtak rám az ólombetűk, melyektől azóta sem szabadulok…
– Érzed-e azt, hogy az emlékek fellapozása, felelevenítése és szavakba öntése jót tesz a léleknek? Esetedben van-e egyfajta „pszichoterápiás” hatása annak, hogy írsz?
– Az írás ugyanúgy jót tesz a léleknek, mint az olvasás. Néhány évvel ezelőtt súlyos betegség támadott meg, erről egyfajta naplót vezettem, amely később Betegnapló címmel kötetben is napvilágot látott. Akkor minden porcikámban éreztem az írás terápiás hatását, de nincs ez másként, ha mondjuk, a múltra reflektálok.
Fotó: Jakab Mónika
– Hogyan tapasztalod kortársaid körében, a pár évtizeddel ezelőtti esetek, emberek, körülmények felelevenítése, írásokba való „átmentése” erősíti-e azok közt a kapcsolatot, akik szintén tanúi voltak ezeknek vagy a hasonló jellegű történéseknek?
– Erre a kérdésre határozott igennel tudok válaszolni, hiszen a közös emlékek összekovácsolják az embereket. Minden prózai kötetemben a valóságról írtam, ma is élő, vagy egykor élt emberekről, megtörtént eseményekről. Ha esetleg a történet szereplői is olvassák ezeket az írásokat, az én emlékeim kollektív emlékezésbe csapnak át.
Július közepén Budapesten mutattuk be Zsebfüzet című kötetemet, ahol nagyon sok barátom, egykori osztálytársak, sőt valamikori szomszédok is részt vettek. Havas Judit előadóművész részleteket olvasott fel a kötetből, és számomra óriási öröm volt látni és hallani, hogy a bemutató közben és után mekkora emlékezéshullámot váltottak ki a jelenlévőkben szövegeim. Régen elfeledett emlékek törtek felszínre, egy olyan korszak képe vetítődött a szemünk elé, amikor fiatalok voltunk és gondtalanok. Úgy érzem, már csak ezért is érdemes volt megírni és kiadni a Zsebfüzetet.
Simon Gábornak, a Kolozsvári Magyar Opera nyolcadik, a bársonyszékben legtöbb időt (1990-től 2009-ig) eltöltő igazgatójának pályájáról szóló életútinterjú-kötet látott napvilágot Nánó Csaba újságíró tollából.
Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula, Szörényi Levente, Koltai Róbert, Révész Sándor – íme néhány híresség azok közül, akikkel Nánó Csaba két és fél évtizedes újságírói pályáján interjút készített. A beszélgetésekből most újabb kötet született Az élet körhintá
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Későn debütált, mégis néhány év alatt a kortárs svéd irodalom egyik legismertebb szerzője lett. A Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten Karin Smirnoff írásról, Svédország átalakulásáról és könyvei kelet-európai sikerének lehetséges okairól beszélt.
Vallasek Júlia kolozsvári műfordítót jutalmazta Dsida Jenő-díjjal a Romániai Írók Szövetsége Jane Austen műveinek, valamint Doina Gecse-Borgovan Rătăciri deliberate/Haza: úton című könyvének magyarra való átültetéséért.
Négy napon keresztül várja a kortárs irodalom szerelmeseit a Bánffy-palota udvarán megnyitott, 15. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét. A megnyitó keretében átadták a Kolozsvár Büszkesége díjakat.
Átadták Országos Színházi Találkozó (OSZT) díjait vasárnap Debrecenben: a szakmai zsűri 12 kategóriában, a MASZK-SzíDoSz színészzsűri pedig 4 csoportban hirdetett győzteseket vasárnap.
Holtai Gábor Itt érzem magam otthon című filmje nyerte el a jubileumi, 25. alkalommal megrendezett kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) közönségdíját a szombat este megtartott díjátadón.
Színes programkínálattal várják a látogatókat a szombaton tartandó Múzeumok éjszakáján a székelyföldi múzeumok: a tárlatvezetések és egyéb, a kiállításokhoz köthető események mellett gyermek- és szórakoztató programok is lesznek.
Újabb kötetét mutatják be B. Kovács András sepsiszentgyörgyi írónak Kolozsváron.
Holtai Gábor első nagyjátékfilmje, az Itt érzem magam otthon is versenyez a 25. TIFF fődíjáért. A hatalom és az alkalmazkodás természetét vizsgáló pszichológiai thrillert hétfő este vetítették a Győzelem moziban a rendező jelenlétében.
Beválogatták az június 15–21. közötti magyar Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába az Aradi Kamaraszínház fesztiváldíjas monodrámáját, a Keant. Közös gyergyószentmiklósi–sepsiszentgyörgyi koprodukciót is látható.
Egy csaknem eltűnt építészeti világ és a helyiek féltve őrzött emlékei kaptak új otthont a Szilágy megyei Kárásztelken, ahol nemrég felavatták a tájházat. Az épület nemcsak a múlt tárgyi örökségét mutatja be, hanem közösségi térként is szolgál majd.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!