Mentalitástörténeti kuriózum – Beszélgetés Lövétei Lázár Lászlóval

– A 200. lapszámban 60, korábban Székelyföld-díjjal jutalmazott szerzőt kértek fel, hogy írják meg a földrajzi Székelyföldhöz fűződő gondolataikat. Mennyire lett átfogó a lapszám? Voltak ellentmondások?

– Annak ellenére, hogy az az általános kép él az emberek fejében a Székelyföldről, hogy egy zárt és egységes vidék, nagyon tiritarkára sikeredtek az írások. Ellentmondás nincs, egyik írás nagyon jól kiegészíti a másikat. Ha konklúziót kéne levonni – a visszajelzéseket is figyelembe véve – én azt mondanám, hogy gyakorlatilag szinte minden, ami a székelységgel kapcsolatban fontos – legyen az közhely, toposz, bármi – az megtalálható ebben a lapszámban.

Az egyik kolléga meg is jegyezte, hogy ha ne adj’ isten eltűnnének a földgolyóról a székelyek, akkor 50–100 év múlva ennek a lapszámnak az alapján is kikövetkeztethető lenne, hogy mi is volt jellemző erre a népcsoportra. Valóban nagyon színesek az írások, mindenki őszintén leírta, hogy mit gondol a témával kapcsolatban, és komolyan vette a feladatát, úgy látszik, hogy ez a kérdés már eleve foglalkoztatta a társaságot.

Persze hosszasan lehetne sorolni, ki mit mondott, az egyik szerző, Oláh Sándor társadalomkutató az mondta a lapszámról, hogy ez tényleg mentalitástörténeti kuriózum, Egyed Emese pedig az mondta, hogy gyűjteni fogják majd, el fogják lopkodni a könyvtárból. Én minden esetre meg vagyok elégedve.

– A magyarországi vagy egyáltalán a nem székelyföldi szerzők hogyan közelítettek a témához?

– Én is arra voltam a legkíváncsibb, hogy ők hogyan látnak bennünket, és roppant érdekes dolgok születtek. Ajánlom mindenkinek például a kecskeméti Forrás című folyóirat főszerkesztője, Füzi László írását. Szerinte elfedi a székelyeket az, ami körülveszi őket. Szinte csak utoljára jut eszébe mondjuk a magyarországiaknak, hogy hoppá-hoppá, itt akár emberek is élhetnek, hiszen a turista figyelmét először is eltereli a táj, az egyik nagy közhely, hogy milyen szép a Székelyföld.

Aztán elvonja a turista figyelmét a történelem is, az, ami megmaradt. Úgyhogy – és ezt nagyon szépen leírja Füzi László barátunk – szinte csak utoljára jut eszébe a kívülállónak, hogy emberek is élnek ezen a vidéken, és vajon hogy élnek ezen a vidéken.

– Nemrég a Pesti Vigadóban is bemutatták a lapszámot és egyáltalán azt, hogy miről is szól ez a folyóirat. Mit gondol, az utóbbi években hogyan változott az erdélyi irodalommal kapcsolatos érdeklődés, recepció az anyaországban?

– A változások óta, ’90 óta – azt mondják legalábbis – egységesült a magyar irodalom, aztán, hogy ez így van-e, mennyire van így, nem az én tisztem eldönteni. Visszalépés szerintem semmi esetre sem történt az utóbbi időben.

– Legendásan hosszú egy-egy kézirat „átfutási ideje” a Székelyföldnél, nem ritka, hogy négy-öt hónapot is vár egy szerző a megjelenésre. Minek köszönhető ez a népszerűség a szerzők részéről?

– Hogy őszinte legyek, erre nem tudok válaszolni. Ha hízelegni akarok magamnak, akkor azt mondom, hogy azért, mert annyira jó a lap, hogy rangot jelent e szerzők számára, ha megjelennek a Székelyföldben. De éppen az anyagbőséggel van a legnagyobb probléma, hiszen minden szerző türelmetlen, mi pedig nem csak szépirodalmi folyóirat vagyunk, hanem kulturális, ami azt jelenti, hogy a szépirodalmi rész alig 35-40 oldal, a többit, a folyóirat nagyobbik részét pedig kitöltik az egyéb, többek között történelmi, néprajzi tematikájú írások.

– Előfizetők dolgában nem állnak rosszul, sok folyóirat irigykedhet önökre. Viszont egyre többen és egyre többet beszélnek a nyomtatott sajtó haláláról. Érzik-e már, hogy ez a Székelyföldet is érinti?

– Hallom én is a különféle terveket, elgondolásokat ezzel kapcsolatban, egy kicsit meg is vagyok ijedve. Persze lehetne elektronikusan is szerkeszteni, tudom jól, hogy működnek online folyóiratok, és nem is feltétlenül hasonlít egyik a másikra. Én viszont mániákus printfolyóirat-olvasó vagyok, nem tudok számítógépen szépirodalmat olvasni, és valószínűleg jó páran vagyunk még így ezzel. Nem mondhatom azt XY bácsinak, hogy tessék számítógépet vásárolni, és szélessávú internetvonalat vezettetni be, mert valószínűleg azt fogja, mondani, hogy inkább nem.

Úgyhogy remélem, hogy csak marad jó néhány folyóirat, pláne a magyar irodalomban, amelyről mindig elmondják, hogy az par excellence folyóirat-irodalom. Meg kéne becsülni tehát a nyomtatott lapokat, hogy ezt milyen formában és hogy találják ki, milyen támogatási rendszer mellet, az meg nem az én problémám, csak annyiban, hogy minket is érint.

– A júliusi lapszámuk az első világháború kitörésének századik évfordulója kapcsán ezzel a témakörrel fog foglalkozni. Milyen érdekességekre számíthatnak az olvasók?

– Feltétlenül ajánlom olvasásra Oláh Sándor tanulmányát. Szerintem világszenzáció, hogy Homoródalmáson az egyik ház padlásáról előkerült egy 344 levélből, illetve tábori levelezőlapból álló gyűjtemény. A fiatalembert elvitték ’14-ben a frontra és ’18 novemberéig levelezett a feleségével, valami csodás véletlen folytán pedig mindkettőjüknek megmaradtak a levelei.

Ennek kapcsán írt Oláh Sándor barátunk egy nagyszerű tanulmányt, hiszen nagyon szépen kiolvasható ezekből a levelekből, hogy milyen volt az élet a fronton – bár tudjuk, hogy a katonák leveleit azért cenzúrázták, bármit nem lehetett leírni. Az asszony leveleiből viszont szépen kitűnik, hogyan élték át a hátországban a mindennapokat, azt hogy mi történt például a ’16-os román betöréskor, és egyáltalán a család, a falu, a régió élete került dokumentálásra.