A sztori főszereplői nagyobb ellentétben már nem is állhatnának egymással: Abby tipikus careerwoman, aki producerként dolgozik egy kis televíziós csatornánál. Szinte teljes egészében a munkájának él, beosztottjait vaskézzel irányítja.

A boldogsághoz azonban ez több okból sem elég. Egyrészt a nézettségi adatok nem ütik az elvárt szintet, másrészt pedig magánéleti szempontból még ennél is sanyarúbb helyzetben van: bár világos elképzelései vannak arról, milyen az ideális férfi – erről tízpontos listát is összeállított –, az igazi valahogy nem akar útjába kerülni.

Mike ezzel szemben a jellegzetes, link macsó: reggeli műsorban oktatja ki az Abbyhez hasonlóan álomvilágban élő nőket arról, hogy az ideális férfi nem létezik, ha végre párt szeretnének maguknak, csakis a klasszikus módszerrel, ösztönösen, testi bájaik bevetésével próbálják meghódítani kiszemelt áldozatukat.

Miután kollégák lesznek, valóságos kutya-macska-harc alakul ki közöttük, mivel egyik sem hajlandó a maga igazából engedni – végül Mike fogadást ajánl Abbynek: garantálja neki, hogy a tanácsaira hallgatva végre meghódíthatja Mr. Tökéletest.

A forgatókönyvírók hamisítatlanul mai Pygmalion-történetet alkottak, amelyben a „szobrászmester” Mike egy hideg, a való világgal nem sok kapcsolatot ápoló „szoborból” készül hús-vér, a testiséget a maga helyén kezelő nőt faragni.

A végkifejlet ugyan kiszámítható, ám az alapkonfliktus és a szituációs poénok olyan történetet eredményeznek, amely ennek ellenére is élvezhető. Már csak azért is, mert a romantikus komédia örve alatt néhány igencsak mély oldalvágást ejtenek a nyugati, főleg az amerikai társadalmat eluraló képmutatás, a politikai korrektség irányába.

Abby lassan rádöbben, hogy hiába épít fel magának ideális álomvilágot, a valóság úgysem hajlandó az elvárásaihoz alkalmazkodni. Hasonlóképpen tanúi lehetünk annak is, ahogy a patikamérlegen kimért, szintén ideális világot tételező, éppen ezért a nézőket eltaszító polkorrekt televíziós stílus – amelyben verbálisan senkit sem szabad megbántani, a párkapcsolatok valós problémáival való foglalkozás helyett pedig elvont pszichologizálásba fulladnak – összeomlik, amikor a keresetlen modorú, néha mocskos szájú Mike élő adásban közli: a szőke herceg nem létezik. Vagy ha mégis, nem az irodalmi klasszikusokban való jártassággal lehet elsősorban meghódítani.

Ahhoz, hogy A csúf igazság legalább kismértékben kiemelkedjék a tucatkomédiák sorából, azért elsősorban mégis Gerard Butler szükséges: a skót származású színész csípőből hozza a nagypofájú, de azért szeretetre méltó rosszfiú figuráját, és gyakorlatilag egyedül viszi el a filmet – ugyanakkor a Grace klinikából és a Felkoppintva című vígjátékból ismerős Katherine Heigl is egész tűrhetően alakítja a lassan olvadó hideg szőke főnökasszony karakterét.

A filmbe még néhány diszkrét, valóban kacagtató altesti poén – ilyen a vendéglőben működésbe lépő vibrátoros alsónemű – is belefért, de nem csupán ettől alkalmas arra, hogy az amúgy a romantikus vígjátékoktól ódzkodó férfiak is be merjenek ülni párjukkal a mozikba.