A sztori amolyan igazi hollywoodi sikertörténet: Peli saját otthonában, egyetlen kézikamerával vette fel a filmet, ráadásul az operatőrt is megspórolta, lévén, hogy a kamerát mindvégig a két főszereplő kezeli.

A kész filmet – amelyet a 2008-as Scream Fest horrorfilmfesztiválon mutattak be először – megtekintette a DreamWorks filmstúdió néhány illetékese, akik láttak benne fantáziát, ezért úgy döntöttek, újraforgatják „profi” körülmények között, és felkérték Steven Spielberget szakmai tanácsadónak, aki újravágta a filmet, kissé feszesebbé téve a történetet. Ezt követően már készültek a szereplőválogatásra és a forgatás előkészítésére, és néhány tesztvetítésen is bemutatták a filmet, hogy lemérjék a közönség reakcióját.

Ami nem is maradt el: többen még jóval a vége előtt kimentek a vetítőteremből – mint kiderült, nem azért, mert unatkoztak, hanem azért, mert annyira úrrá lett rajtuk a rettegés, hogy nem bírták tovább nézni a filmet. A Paranormal Activity híre elterjedt, és mivel a további vetítéseken is hasonló sikert aratott, a DreamWorks végül úgy döntött: nem lesz remake, az eredeti verziót engedik útjára. A többi már filmtörténelem, még ha egészen friss is.

A sztori a mostanában divatos áldokumentum-műfajt hozza, és ha már horror, akkor a kultfilmmé avanzsált Ideglelés (The Blair Witch Project), illetve a spanyol REC stílusát idézi. Egy jól szituált fiatal pár – egy tőzsdeügynök, és barátnője, a tanárnak készülő diáklány – életébe csöppenünk bele, akiknek mindennapjai az álmos amerikai kertvárosok jellegzetes tespedésében telnének – ha a lány, Katie nem tapasztalna néha furcsa jelenségeket a házban.

A racionális Micah (a minimál itt annyira minimál, hogy Peli még álneveket sem talált ki, minden szereplő saját polgári nevén fut) ezért úgy dönt, hogy beszerez egy kamerát, amelyet éjszakánként az ágyuk mellett felállítva próbálja meg kideríteni, mi is zajlik valójában. Ekkortól kezdve a szó szoros értelmében elszabadul a pokol, a két főszereplő egyre kilátástalanabbul küzd a titokzatos jelenséggel, egészen az egyáltalán nem szívderítő végkifejletig.

A film legnagyobb erőssége, hogy az „elszabadult a pokol” kifejezést nem a klasszikus horrorfilmklisék szellemében kell értelmezni. Minimál, no-budget áldokuról van szó, nincsenek fluoreszkálva masírozó kísértethadak vagy a televízió képernyőjéből kinyúló szörnykéz, mint a műfaj másik nagy klasszikusában, a Poltergeistben. Van helyettük idegtépő várakozás és fekete-fehérben mutatott, gyorsítva lejátszott éjszakai felvételek – ám épp ettől válik sokkal hatásosabbá, mintha vizuális trükkök sorát ontaná a néző arcába.

Peli mesterien kelt feszültséget – igaz ugyan, hogy az alapötlet nem eredeti, hiszen az Ideglelés alapszituációjára épül, ám ott a nyomasztó hatást erősíti, hogy egy sötét, baljóslatú erdőben játszódik, amely archetípikus félelemforrás az emberi kultúrában, gondoljunk csupán a Grimm-mesékre.

A Paranormal Activityben viszont az a kétségbeejtő, hogy egy amúgy otthonos, minden kényelmi szempontnak megfelelő családi házban játszódik, amelynek menedékül kellene szolgálnia, ehelyett azonban a rettegés otthonává válik. Persze egyszerű lenne, ha maga a hely volna gonosz, hiszen simán el lehetne költözni – kiderül azonban, hogy Katie-t már kislánykora óta üldözi egy ártani akaró entitás, amelytől nem lehet egyszerű lakcímváltással megszabadulni.

A film nagyszerűen adagolja a szüszpanszot – ahogy telik az idő, a néző a kezdetben még szkeptikus Micah-hoz hasonlóan válik egyre kétségbeesettebbé, és ahogy a főszereplők fokozatosan bonyolódnak bele az egyre erősebbé váló démonnal vívott küzdelembe, ő maga is egyre kényelmetlenebbül érzi magát. Ráadásul látványosan igyekszik elkerülni a sablonmegoldásokat – amikor már azt várnánk, hogy a kihívott médium majd mindenféle látványos szertartások közepette megvív a démonnal, és legyőzi, azzal kell szembesülnünk, hogy a gonosz energiát megérezve be sem lép az ajtón, hanem azonnal elszelel.

Micah és Katie így magukra maradnak, és egy állványra rögzített, a történéseket szenvtelenül rögzítő kamera képein keresztül láthatjuk – illetve a kulcspillanatokban csak sejthetjük –, hogyan vívják meg végső, kilátástalan harcukat a földöntúli gonosszal. A film erejét csak fokozza a két főszereplő természetessége, az, hogy nem a hollywoodi „tenyészet” díszpéldányait, hanem teljesen átlagos külsejű színészeket látunk, akik ugyanúgy társalognak, mint bármely mindennapi pár. (Ez persze jórészt annak tudható be, hogy előre megírt dialógusok sem voltak).

Summa summárum: Peli jól gazdálkodott azzal a 11 ezer dollárral, a Paranormal Activity leforgatásával olyan kamarahorrort sikerült készítenie, amely nem az egy négyzetméterre eső számítógép-animált démonok számával, hanem éppen azzal bilincsel a mozivászon elé, amit nem láthatunk. Nem ugrunk fel kétpercenként sikoltozva a sokkoló jelenetektől, de olyan zsibbasztó, alattomos félelmet táplál belénk, amely sokáig megmarad – a film megtekintése után garantált, hogy egy ideig nem hagyjuk nyitva a szobaajtót éjszakára, és legszívesebben még a saját otthonunkban is csak egy testőrszolgálat munkatársainak kíséretében mennénk ki éjszaka a vécére.