Közelkép: Gengszterromantika válság idején

Ez történt 1934-ben a nagy gazdasági világválság idején John Dillingerrel, a chicagói gengszterrel, aki rövid bűnözői pályafutása során többtucatnyi bankot rabolt ki az egyszerű emberek nem kis kárörömére – akik már akkor is a nagy pénzintézeteket tették felelőssé a válságért –, holott egyáltalán nem volt Robin Hood-szerű alkat. Hiszen a rabolt pénzből kizárólag saját élvezeteit akarta kielégíteni – igaz, annyi emberség azért mégis szorult bele, hogy a bankfiókban tartózkodó ügyfelek pénzét sohasem vette el, csupán a széfet pakoltatta ki.

Bizonyára nem véletlen, hogy Michael Mann a Közellenségek című filmmel éppen most nyúlt vissza a válságos idők hősévé vált figurához, hiszen egy éve másról sem szólnak a híradások, mint arról, hogy ismét hatalmas gazdasági világválságot élünk, a bankok pedig fikarcnyival sem népszerűbbek, mint hetven évvel ezelőtt, sőt.

Mann már korábban is bizonyította, hogy foglalkoztatja a bűnözők világa, hiszen az ő nevéhez fűződik minden idők egyik legjobb gengszterfilmje, a Szemtől szemben, amely először hozta össze egy filmben Al Pacinót és Robert de Nirót. Emellett az életrajzi műfaj sem idegen számára, producerként jegyezte a szintén a két világháború közötti időszakban élt dúsgazdag filmmogul és repülőgépgyártó, Howard Hughes életét bemutató Aviátort.

A Közellenségek nem hagyományos életrajzi film, legalábbis abban az értelemben, hogy nem fiatalkorától követhetjük nyomon Dillinger életútját, nem tudjuk meg, mi késztette arra a még egészen zsenge ifjút, hogy a bűn útjára lépjen. Ehelyett csupán azt a néhány hónapot dolgozza fel, amelynek során 1934-ben egy egész ország ismerte meg a nevét, miután a rendszer – vagyis J. Edgar Hoover, a nyomozóiroda vezetője – első számú közellenséggé kiáltja ki, és hajtóvadászatot indít ellene.

Dillinger legendájának kialakulásához ugyanis a hatósági szervek maszszív tökéletlenkedéseire is szükség volt, rövid időn belül ugyanis többször is elfogták a főgengsztert, aki azonban mindannyiszor órákon belül megszökött – egyszer pofátlanul épp a helyi seriff vadonatúj autójával, így aztán a különleges ügynökök mellett centiméterekkel elhaladva tűnhetett el ismét.

Michael Mann ilyen és ehhez hasonló, egymást epizódszerűen követő történetekből építette fel filmjét, amelyek a közhangulathoz igazodva némileg idealizálják a főszereplőt: a film szerint Dillinger kemény, lovagias, nagyvilági alak és igazi sármőr volt, aki barátnőt is ugyanolyan keresetlen egyszerűséggel, de mégis határozottan szerzett magának, mint ahogy bankot rabolt.
Éppen emiatt sántít kissé a történet: Dillinger, az ember gyakorlatilag teljesen hiányzik belőle, ehelyett viszont megkapjuk Dillingert, a majdnem szuperhőst, aki gyilkol, rabol, de lebilincselő fellépésével mégis ő nyeri el a főhősnő kegyeit, és csak árulás útján – egy román prostituált dobja fel (nem pedig magyar, ahogy azt annak idején a szép emlékű Kurt Vonnegut írta), aki így próbálja elérni, hogy ne toloncolják haza Romániába.

A bűnüldöző szervek ugyanakkor meglehetősen ügyefogyottak, illetve aljasak, J. Edgar Hoover saját imázsának építése érdekében kreál országos jelentőségű ügyet Dillinger elfogásából, és persze az sem mellékes, hogy ezáltal ki tudja csikarni az országos hatáskörrel felruházott Szövetségi Nyomozóiroda, azaz az FBI létrehozását.

A sztori egysíkúságát ugyanakkor feledtetni tudják a kitűnő képek, a beállítások szinte már testközelbe hozzák a történéseket, néha az az érzésünk, hogy a 30-as években mai kamerákkal készült felvételeket látunk. Emellett a színészek játéka is élményszerű: Johhny Depp Dillinger szerepében lebilincselő, az ellenfelét, Melvin Purvis ügynököt játszó Christian Bale itt is hozza a tőle megszokott, csak a hivatásának élő, érzelemmentes bűnüldöző figuráját, Marion Cotillard pedig Dillinger barátnőjének szerepében egyenesen telitalálat.
Ugyanakkor még ezek sem képesek feledtetni, hogy a Közellenségek nagyvonalúan elsiklik afölött, hogy megismertesse az igazi John Dillingert, ehelyett a gengszterromantika jegyében készült alkotások sorát gyarapítja. Éppen ezért nehéz igazán komolyan venni.