A Gamer – Játék a végsőkig című alkotásban ugyanakkor lényegesen indokoltabb e vizuális nyelv használata, mint a Jason Statham főszereplésével készült agymenésben – itt ugyanis valóban egy játékról van szó, igaz, hús-vér szereplőkkel játszott, brutálisan kegyetlen, halálos játékról.

A 2034-ben játszódó történet szerint a virtuális valóság iránti igény nemhogy csökkent volna, de egyre többen akarnak a való világból a számítógép által létrehozott univerzumba menekülni.

A bitek kreálta álvalóság azonban már nem elég: egy zseniális, fiatal tudós találmánya, a nanosejtek elterjedése után az a trendi, ha valaki az agyba juttatott mikroszkopikus robotsejtek révén egy hús-vér embertársa bőrébe bújva vesz fel más személyiséget. E játék békésebb változata a mai Second Life-ra hasonlító Society, a zúzósabb – és ezért népszerűbb – verzió pedig a Slayer, amelyben halálra ítélt bűnözők testében vívhatnak élet-halálharcot a katonásdira vágyó tizenévesek.

A szabály egyszerű: ha egy elítélt túlél harminc bevetést, kiszabadul. A történet kezdetéig egyetlen olyan Slayer-szereplő van, akinek erre egyáltalán esélye nyílik: Kable, aki már 27 bevetésen van túl, és a továbbiakban sincs esze ágában sem, hogy hagyja magát vöröses péppé robbantani. A gond csak az, hogy valakik nagyon nem szeretnék, ha túlélné a játékot.

A Gamer alaptörténete nagyon ígéretes, annak ellenére, hogy sok eredeti elem nincs benne. Hiszen a Mátrixtól a Rollerballon, a Menekülő emberen és az Emlékmáson át a Különvéleményig számos korábbi tudományos-fantasztikus történet jelenetei visszaköszönnek.

Az élő emberek bőrébe bújva játszott FPS-játék, illetve a virtuálissá változtatott való világban lebonyolított pásztorórák kapcsán viszont lehetőség adódik a 21. századi média és az üzleti világ manipulatív működésének az ostorozására, mindez azonban egyrészt szintén nem túl eredeti mondanivaló, másrészt pedig amúgy is elsikkad a tobzódó látványelemek között.

A film ugyanis minden ízében a Cranket idézi: dübörgő gépzenére fél másodpercenként váltják egymást a mozgó kamerás képek, tombol az akció, minden irányból záporoznak a lövedékek vagy az ütések, a néző pedig csak kapkodja a fejét, abból ugyanis édeskeveset ért, ami a vásznon történik.

Mivel pedig a fő hangsúly a látványvilágon van, a történet is elnagyolt, a szerzők megelégedtek a jól bevált panelok alkalmazásával. Ilyen például az emberiségre kényszerített gépi uralom, manipulált virtuális valóság ellen küzdő lázadók motívuma, amely a Mátrixból, sőt már a Terminátorból is ismert.

Nem jutott sok mozgástér a színészeknek sem: a főszereplő Gerard Butler hiába erőlködik, a kétdimenziós karaktert nem tudja élettel megtölteni, de ez nem az ő hibája, hanem a forgatókönyvíróké.

A Gamer egyetlen jó pontját a kísérőül választott zeneszámok alkalmazására kapja, ezzel ugyanis igazán jó gegek kerültek a filmbe. Az alaphangot a kezdő képsorok alatt játszott, Marilyn Manson átdolgozásában hallható Sweet Dreams című Eurithmics-szám akkordjai adják meg, de a japán mangák látványvilágát idéző Societyben zajló félvirtuális üzekedés közben hallható Bloodhound Gang-sláger, a You and me baby ain’t nothing but mammals refrénű nóta is telitalálat.

A legjobb ilyen poén viszont az amúgy B kategóriás, főgonosszal leszámolós záró jelenetre jutott: a találmánya nyomán kőgazdaggá lett fiatal számítógépzseni (kis fricska Bill Gatesnek) Frank Sinatra I’ve got You Under My Skin című dalát énekli, miközben az általa mentálisan irányított fegyencekből álló testőrbrigád tánckarként szolgál – a jelenet egyértelmű utalás Elvis Presley Jailhouse Rock című klasszikusának „klipjére”.

Ezek a gegek azonban nem kompenzálják azt, hogy a Gamer az alapprobléma – a valóság médiamanipuláció általi háttérbe szorulása – kapcsán csupán a felszínt karcolgatja, és miközben a PC-játékok látványvilágában tobzódik, a kérdés boncolgatásakor sem merészkedik mélyebbre a Doom vagy a Wolfenstein FPS-játékok értelmi szintjénél.