A Halálhajó, A dolog, de részben még a Sunshine is ezt a zsánert dolgozza fel – rendszerint kevesebb, mint több sikerrel. A filmipar azonban nem adja fel: a Pandorum képében most éppen egy kis német vérfrissítéssel láthatjuk a jól ismert jeleneteket, amelyekben a főhősök fejvesztve menekülnek a szűk, sötét fémfolyosókon az ocsmány lények elől.

A sztori a jól ismert posztapokaliptikus negatív utópiára épül: sok száz év múlva a Föld lakossága oly mértékben túlszaporodik, hogy a rendelkezésre álló erőforrások immár végképp nem elegendők számára. Ezért aztán szondákat küld ki a távoli űrbe, hogy a Föld adottságaival rendelkező, lakható bolygókat kutassanak fel, amelyek befogadhatnák a népességfelesleget.

Miután a Tanis képében sikerül egy ilyen égitestet találni, egy hatalmas űrhajón hatvanezer hibernált embert indítanak útnak a földi élővilág biológiai anyagának milliónyi kémcsőben tárolt mintájával együtt, hogy benépesítsék. Ez azonban a múlt: a sztori ott kezdődik, hogy a legénység két tagja fölébred a hibernálásból, és azzal kell szembesülnie, hogy semmire sem emlékszik abból, mi is a küldetése.

Ráadásul a hajó reaktora is meghibásodott, ezért egyiküknek el kell indulnia, hogy újraindítsa. Útközben azonban rájön, hogy nincsenek egyedül: néhány emberi túlélőn kívül vérszomjas, humanoid szörnyek lepik el a hajó folyosóit, akik a legénység megmaradt tagjaira vadásznak.

Minden adott tehát egy jó kis B kategóriás Nyolcadik utas a halál-utánérzéshez, hiába no, a producerek már korábban is bizonyították, hogy szinte már természetellenesen vonzódnak a klausztrofóbiát gerjesztő környezetben ártatlan emberekre vadászó szörnyek motívumához, amikor elkövették A kaptár-sorozatot.

A Pandorumban a kaptár a Földről az űrhajóra költözött – nem is csoda, hiszen mint kiderül, a Föld időközben megsemmisült –, úgyhogy jöhetnek a jól ismert jelenetek a fémesen kékes fényben úszó, baljóslatúan visszhangzó folyosókon a hátborzongató hangokat kiadó lények elől menekülő űrutazókról, akiknek rendszerint az utolsó pillanatban sikerül kinyitniuk az elektromos csapóajtót.

A sztorit emellett megspékelték még az űrőrület motívumával is – ezt jelenti a Pandorum: a hosszas magányban eltöltött időszak megviseli a legénység idegeit, a személyzet tagjai pedig előbb-utóbb ön- és közveszélyessé válnak. Csakhát ez a motívum is ismerős – mind a Halálhajó, mind a Sunshine kulcspontja ezen alapszik – igaz, a Pandorumban legalább sikerült a Harcosok klubját idéző váratlan fordulattal meglepni a nézőt.

Ez persze beárnyékolja a hepiendet, de hát értjük a tanulságot: az újrakezdés előtt tudomásul kell venni, hogy az emberiségre még mindig önmaga a legveszélyesebb (ezt a mondanivalót erősíti minden bizonnyal a mutánsszál is), de azért akkor sem szabad feladni. A zárójelenet amúgy a folytatás lehetőségét is előrevetíti, de ha az alkotók a második édenkerttörténetbe sem lesznek képesek más sci-fikből összeollózott jeleneteknél és közhelyeknél többet beleszőni, akkor nem biztos, hogy érdemes tovább foglalkozni a témával.