Az egyik legnagyobb úttörő ebben a műfajban a Disney, amely most újabb „vegyes” gyerekfilmmel állt elő: a G-Force – Rágcsávókban számítógép-animált tengerimalacokat küldenek az emberek világába, hogy megmentsék őket a pusztulástól.

És hogy hogyan lesznek házikedvenc rágcsálókból kommandósok? Nos, természetesen egy titkos amerikai kormányprogram keretében, amely az állati intelligencia fejlesztésével próbál hatékony ügynököket képezni a titkosszolgálatok számára. Ehhez bonyolult számítógépes technológia áll rendelkezésre, amely lehetővé teszi az emberi kommunikációt a programban részt vevő tengerimalacokkal, vakondokkal, legyekkel és csótányokkal.

A kis csapat a siker kapujában áll, hiszen esélyt kapnak arra, hogy igazi FBI-ügynökökké avassák őket. Ehhez azonban bizonyítaniuk kell. El is határozzák, hogy magánakció keretében titkos információkat szereznek egy gyanús milliomos szándékairól, aki az egész világot behálózó, elektronikus háztartási gépeket gyártó cégén keresztül rejtélyes akcióra készül. A próba azonban kudarcba fullad, a csapatot feloszlatják, a tagok egy kisállat-kereskedésbe kerülnek. A nulláról kezdve kell bebizonyítaniuk, hogy méltóak a szövetségi ügynöki jelvényre.

A G-Force – Rágcsávók sztorija első hallásra nem rejt sok újdonságot magában, tulajdonképpen sablonos történet, amelyről a néző már az első pillanattól kezdve tudja, hogy a hepiend kötelező, hiszen Disney-filmről van szó. Mégis, a nem túl nagy várakozással beülő nézőt egy idő után magával ragadja a sztori, amely az önmagát károsan komolyan vevő Mission Impossible-jellegű szuperkém-zsáner kitűnő paródiája.

A professzionálisan képzett tengerimalacok, a számítógépzseni vakond és a bekamerázott piaci légy ugyanúgy küzdősportelemek és hiperfejlett műszaki kütyük segítségével kerekednek felül a problémákon, mint Tom Cruise és társai a mozitrilógiában – csak éppen sokkal emberközelibb a történet, annak ellenére, hogy a főszerepekben nem ügyeletes szívtiprókat és igéző idomú dívákat láthatunk, hanem számítógép által életre keltett hobbiállatokat.

A történet ráadásul csak egy darabig fakocka bonyolultságú – az alkotóknak még arra is maradt energiájuk, hogy egy kis meglepetést is vigyenek bele, igaz, az ebből fakadó konfliktust aztán meglehetősen buta fordulattal zárják le. Mindemellett a film ötletes poénokat és még ötletesebb figurákat vonultat fel, Vékond, a számítógépzseni vakond karaktere például telitalálat. (Amúgy a magyar változat kidolgozói ismét hozták a formájukat: nem csupán lefordították a poénokat és a szereplők nevét, hanem magyarították azokat, így gyakran az eredeti változatnál is ötletesebb a végeredmény.)

Persze a film ettől még nem válik megkérdőjelezhetetlenül zseniális alkotássá, de a gyerkőc garantáltan imádni fogja, és a moziba vele együtt beülő felnőtt számára is kézenfekvő a másfél órányi kikapcsolódás. Már csak arra kell lelkileg felkészülni, hogy a moziból kijövet ellen tudjon állni a kissrácnak, aki a legközelebbi kisállat-kereskedés irányába rángatja, mivel egy új tengerimalac nélkül esze ágában sincs hazamenni.