Közelkép: a nő, aki bosszút állt a férfiakon

Utóbbi mondat Stieg Larsson svéd újságíró posztumusz kiadott és bestsellerré vált regényének és az abból készült filmnek is az eredeti címe, magyarul lett belőle A tetovált lány. Pedig Lisbethnek számos tetkója és testékszere mellett sokkal különösebb ismérve is van. Ő az, aki viszontutálja a férfiakat, akik utálják és kihasználják őt. És a külső jegyek az elszenvedett sérüléseknek csak felületes nyomai, a lényegesebbek a lelkekben keresendők: Lisbeth nem csak a férfiaktól fordult el, de az emberektől, a konvencionális léttől általában, és huszonnégy éves korára képtelen bármilyen normálisnak mondható kapcsolatot teremteni. Úgy kommunikál, ahogy vele bánt az élet (na jó, a férfiak): erőszakkal. Így büntet és így szeret. Amikor professzionális hackerként egy hitelét vesztett és rágalmazás miatt börtönbüntetésre ítélt újságíró, Mikael után kezd nyomozni, felébred benne a gyanú, hogy a férfit felültették.

Egyszerre lélekrajzi dráma, romantikus film és végső soron lebilincselő krimi A tetovált lány, mégis túl erőszakos ahhoz, hogy bármilyen vegytiszta műfajhoz sorolhassuk. Az erőszaknak azonban jól meghatározott funkciója van, így annak sem kell megijednie tőle, aki az elmúlt évek kínzásfilmjeit inkább elkerülte: a film nagyszerűen építkezik az első percektől kezdve, és minden nehezen elviselhető jelenet arra ösztönzi a nézőt, hogy ne csak megértse, hanem át is érezze annak a jelentőségét, ami a továbbiakban történni fog.

Közelebbről: garantálható, hogy a legfinomabb lelkű nézők is elégedetten egymáshoz dörzsölik majd a két tenyerüket egy-egy bosszújelenetnél, sokaknak pedig az is joggal megfordul majd a fejében, hogy a film nyújtotta alternatíva a valóságban is gyönyörűen működhetne az erőszakoskodók büntetésére. Krimi ez, ami éppúgy működik lelki, mint a műfajtól megszokott logikai síkon. Az ügy, amelyben a két, egymástól teljesen eltérő életű és személyiségű főszereplő végül együtt kezd nyomozni, egy negyven évvel ezelőtti gyilkosság, és ha most azt mondjuk, hogy a szálak a jelenbe vezetnek, valószínűleg nem okozunk meglepetést.

A legszebb mégsem ez. Sokkal inkább azok a láthatatlan és teljesen valószínűtlen kapcsolatok, amelyek a nyomozás és a gyilkossági ügy szereplőit, egészen pontosan a tetovált lányt és az áldozatot összekötik. Ebben a történetben minden szálat elvarrtak, minden illeszkedik mindenhez. Csak elképzelni tudom, mennyire élvezetes lehet a könyv, amelyből készült. Bár tudomásom szerint a regény nem jelent meg magyarul (még), annyit tudni lehet, hogy nagyon részletes leírással szolgál a gyilkosság gyanúsítottjairól, és ezzel nemcsak egy Agatha Christie-regényhez hasonlít még jobban, hanem a film egyetlen valódi hiányosságát is pótolja.

Stieg Larsson regényének még két folytatása van, Svédországban már a teljes filmtrilógia elkészült, Hollywood pedig szokás szerint szinte azonnal reagál: a remake-et David Fincher rendezi (Hetedik, Harcosok klubja), a férfi főszerepet pedig valószínűleg Daniel Craig játszhatja majd. Bár a rendezőbe vetett bizalmam nagyobb már nem is lehetne, szívből ajánlom, hogy akit ez a történet érdekel, használja ki az alkalmat, hogy sztárok és hollywoodi sémák nélkül élvezze, és inkább tekintse meg az eredetit.