Kortárs vérfürdő Nagyváradon

Tasnádi István, a népszerű kortárs drámaszerző szövegében Kohlhaas Mihály elkobzott lovai – gyönyörű kancája és tenyészcsődöre – mesélik újra azt a megtörtént eseten alapuló történetet, amit előbb 1811-ben Heinrich von Kleist örökített meg elbeszélésében, majd Sütő András mutatott be a magyar közönségnek az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájában.

A történet jól ismert: egy tisztességes lókereskedő két legszebb paripáját igazságtalanul elkobozzák, ő pedig bosszút esküszik. Amikor pedig a konfliktus elsimításának reményében az urasághoz utazó feleségét szándéktalanul megölik, Kohlhaas dühe odáig fajul, hogy valóságos lázadósereget gyűjt össze, és gyakorlatilag terroristavezérré válva gyújtogatni kezd Wittenbergben. A hithű protestánst maga Luther Márton sem képes megállítani, így a tragikus vég elkerülhetetlen. A sztori tehát adott, a váradi előadás minősége viszont annyira hullámzó, hogy attól függően, mivel kezdem ezt az írást, szinte két különböző produkciót mutathatnék be az olvasónak. Ha rendesen az elejével indítok, mindjárt a darab kétségkívül legerősebb pontját kell elmesélnem: a világhírű dzsesszdobos, Borlai Gergő a próbafolyamat néhány hete alatt nagyszerűen rávezette a színészeket a háttérzeneként funkcionáló „hangulati zajongás” csínjára-bínjára.

Világosan meglátszik az előadáson az is, hogy – bár alapvetően nem táncos-mulatságos produkcióról van szó – a mozgáselemeket szintén világszerte elismert táncos, Ladányi Andrea tanította be. Ennek köszönhetően a fizikai, testtel közvetített üzenetek gyakoriak, és a szereplőgárda jó részének nem is okoznak nehézséget: Tóth Tünde és Kiss Csaba díszlépésben menetelő paripához méltón ugrándozik a színen, Dimény Levente, Varga Balázs és Pál Hunor pedig az örökké részeg úrfiak szerepében többet beszélnek mozgással, csetléssel-botlással, mint szóval.

Az, hogy a vérmennyiség felér egy háborús film vérfürdőjével, illetve az, hogy itt bizony hánynak, vizelnek és bélgázt eregetnek a szereplők, hol működik, hol nem. Luther különös ördögűzési technikája például teljesen érthetetlen, de az utálatos várnagy (Csatlós Lóránt) haláljelenete épp attól jó, hogy tocsog a vérben – mondom én, mint horrorfilmeken edződött néző. A darab gyengesége nem is (csak) az altesti poénok sokaságában keresendő, inkább abban, hogy a szereplők egy része mintha nem adna bele apait-anyait a játékba, szürke lesz, és emiatt sajnos a történet, amelynek fel kellene háborítania a nézőt, jellegtelen marad. Kardos M. Róbertet mintha nem érdekelné igazán Kohlhaas figurája, így nehéz együtt érezni vele, és még a máskor kitűnő mellékszereplők, veterán jellemszínészek is haloványak. Mindent összevetve megvan rá az esély, hogy később, ha a színészek is jobban belejönnek, lesz ebből jobb produkció, legalábbis azon nézők számára, akik elfogadják, hogy a darab koncepciója valamiért előkelőbb helyen kezeli az undorkeltést, mint a jellemek kidolgozását. n Nagy Orsolya

Közellenség. Zenés uszítás Heinrich von Kleist elbeszélése nyomán – Nagyváradi Magyar Színház, Szigligeti Társulat, 2011. Szerző: Tasnádi István. Rendező: Tasnádi Csaba. Mozgástervező: Ladányi Andrea. Ritmus- és zörejtervező: Borlai Gergő. Zeneszerző: Horváth Károly. Díszlettervező: Zöldy Z. Gergely. Jelmeztervező: Varjas Zsófia. Szereplők: Tóth Tünde, Kiss Csaba, Kardos M. Róbert, Dobos Imre, Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Varga Balázs, Pál Hunor