Kolozsváron lépett fel a slam poetry három népszerű képviselője

A slam poetry története egyébként 1984-ben indult Amerikában, a rap és a költészet érdekes elegyeként lehetne meghatározni, lényegi vonása a verseny: az előadók közönség előtt mérik össze tudásukat. A nagy tömeg és a már az est elején kialakult felfokozott bulihangulat miatt a szervező Balázs Imre József költő, egyetemi tanár csak röviden beszélgetett felvezetésképpen a meghívottakkal, arra kérve őket, hogy mutatkozzanak be a közönségnek.

Simon Márton elmondta: tíz éve ír verseket, a slam poetry műfajával pedig az utóbbi egy évben kezdett komolyabban foglalkozni, de fordítóként is dolgozik. Első verseskötete 2010-ben jelent meg Dalok a magasföldszintről címmel.

Závada Péter azzal kezdte, hogy 15 éve működik a Süveg Márkkal (Saiid) közösen indított hiphopformációjuk, amelynek eddig két lemeze jelent meg – ezt a közönség hangos ovációval fogadta. 2012-ben jelent meg első verseskötete a budapesti Libri Kiadó gondozásában (Simon Márton szerkesztésében) Ahol megszakad címmel.

Pion István elmondta: neki egyelőre nincs önálló kötete, de idén napvilágot lát az első verseskötet Atlasz bírja címmel. Érdekessége egyébként az lesz, hogy a slam poetry műfaj sem fog hiányozni belőle, hiszen a szerző az első országos slam poetry bajnokságon vált ismertté szélesebb körökben. Erre egyébként a szerző utalt is, kifejtve, hogy két társával ellentétben ő a rapszövegeket is szereti leírva látni.

Závada elmondta: szétválasztja életében a két műfajt: a verset inkább leírva szereti látni, a rap- és a slamszövegeket pedig inkább élő szóban szereti előadni. Simon Márton ezzel szemben nem tett nagy különbséget a két műfaj között, mint mondta, olyan, mintha valaki ruhát vált, nem érzi skizofrénnek a helyzetet.

A felolvasás egyébként érdekes ívet mutatott, a szerzők először a jól ismert, népszerű slamszövegeket adták elő, amelyek jól rezonáltak a zsúfolt klubteremben, amikor azonban a komolyabb témákat boncolgató verseket kezdték el felolvasni, alábbhagyott a hangulat, akadtak filológusok, egyetemi tanárok is, akik hangosan beszélgetve kérdezgették, hogy mért nem jönnek inkább „vicces” szövegek. A végére aztán megint előkerültek a „pörgősebb” szerzemények, így jó hangulatban ért véget a felolvasás.