Kárp György a Szomorú vasárnap című vásárhelyi előadásról

– Számtalanszor alakította Seres Rezső zeneszerzőt. Mi kap fő hangsúlyt a darabban?

– A Szomorú vasárnap című darabot Müller Péter írta, akitől egyszer megkérdeztem, mennyi a történet valóságalapja. Azt válaszolta, nem kell keresni benne a valóságot, ő megálmodta, és így írta meg. Persze azért van valóságalapja, hűen felidézi például a budapesti hetedik kerület hangulatát. A Kispipa lokál ma is megvan, és egy pianínó is – persze nem az, amin Seres játszott.

A darab melankolikus hangulatú, a szomorú-szerelmes történet. Seres nem volt szép ember – délcegnek meg egyáltalán nem mondható –, a felesége ezzel szemben szép nő volt, és jóval fiatalabb nála. Nem tudom, miért szeretett bele a zeneszerzőbe. A halál, az elmúlás gondolata is kísért az előadásban, hiszen lényegében erről szól Jávor László verse, amely a világhírűvé vált dal szövegéül szolgált.

A darab Seres pesszimizmusra hajló életérzését tükrözi – ez a többi dalára is jellemző –, mégsem mondható szomorúnak ez az előadás. Nagyszerűen elegyedik a szomorúság a humorral – ezzel Müller Péter ügyesen játszik. Sokan nem is tudják Müllerről, hogy híres dramaturg. Sok könyve jelent meg, például a túlvilági létről is – itt Vásárhelyen is volt telt házas előadása. Ezt az oldalát jobban ismerik, mint színházi munkásságát.

– Milyennek ismerte meg az előadások során a zeneszerzőt?

– Seres nem tudott csak jobb kézzel játszani, valószínűleg artista korából származó sérülése miatt. A bal kezében vagy cigaretta, vagy egy pohár ital volt. Presser Gábor, aki egy tömbházban lakott Seressel, elmesélte, hogy minden délután lemezeket hallgatott, mindig a saját szerzeményeit különböző nyelveken, majd 6 óra előtt vette a táskáját, és indult a Kispipába.

Érdekes az egész élettörténete, bár sajnálatos módon öngyilkossággal végződött. Állítólag nem halt meg, amikor 79 éves korában kiugrott az ablakon, de a kórházban megfojtotta magát a gipszét tartó dróttal. Amit hátrahagyott, nagy kincs, a dalai most is gyönyörűen szólnak. Jól fogalmazza meg Müller, hogy Seres tudott valamit, amit a többi zeneszerző nem. Azt, hogy szomorú ország a miénk – ez így is van. Az emberek pedig boldogok, hálásak, ha ezt valaki kimondja. Ez egyfajta feloldozás.

– Milyennek találja a vásárhelyi közönség viszonyulását a Müller–Seres-darabhoz?

– Az előadás elsősorban a javakorabeli közönséget szólítja meg – ők ismerik ezeket a dalokat. Ugyanakkor nagyon sok fiatal is jár az előadásokra. Azt mondják, a mai fiatalok ridegebbek, de ez nem igaz. Ahol megható a történet, a kislányoknak kibuggyant a könnye, még a fiúknak is. Persze jobban reagáltak a humoros részekre, erőteljesebben tapsoltak, de nem változott a közönség. Némi interaktivitás is van az előadásban, de ez nem az a darab, amelyben fél lábon kell állni vagy fejállásban kell énekelni ahhoz, hogy érdekes legyen.

A vásárhelyi közönség menekül a látványelőadásoktól, amelyeknek semmi mondanivalójuk nincs. Természetesen kell haladni a korral, de olyan színházat kell mutatni a nézőnek, amilyet szeret.