Ha vagyunk, legyünk! – Beszélgetés Berecz András énekes-mesemondóval

– Ön „hozta vissza” a régi gyergyói dalokat, majd segített visszaidézni a gyergyói táncokat, és íme, már a harmadik gyergyói tánctáborban találkozunk. Milyen érzésekkel van most itt?

– Nagyon örvendek, és várom a fejleményeket. Sok ember azt hiszi, hogy büszke vagyok valamire. Nekem a büszkeség a világnézetembe nem fér bele.

A büszkeségnek a helyét az öröm foglalja el. Én végül is semmit nem csináltam, csak véletlenszerűen olyan helyekre kerültem, ahol az újdonsült régiségek az ölembe estek.

Például a gyergyói zenék. Mert fent volt a világhálón, de mások nem a gyergyói fonográffelvételeket hallgatták. Nekem megakadt a fülemben, s így kicsit közöm van ahhoz, hogy az öregek újra elővették, megmutatták a régi táncot annak a nemzedéknek, amelyik ezt elfelejteni hajlamos volt. A régi gyergyói dal egyszer csak egy széles úton találta magát, és ez lett belőle: megindult a hangszeres zene, a tánc.

Új történetek tapadnak ehhez a gyergyói hagyománykutatáshoz, mint például a bottal táncoló ember, akinek a túlsó domboldalról furulyáznak a talpa alá. Gyönyörű emberi sorsok villannak fel, és azt is tudom, hogy ez egy végtelen történet. A gyergyóremeteiek valamiért – mert jó hallásuk van, jó szervezők, vagy talán mert összetartanak az itteniek –, nem tudom, mi a titkuk, de ráharaptak a régi dalokra. Tény, megszervezték a népdal- és néptáncoktatást, és tanítják az iskolában is. Ha gyenge vagy is, de erőidet összegyűjtöd, még csatát nyerhetsz. Itt meg tudtuk nyerni: azt a kevés fellelhető gyűjtést, ami ma van, összesepertük, és íme, fel tudjuk mutatni.

– Sokan kétkedve teszik fel a kérdést: a ma emberének szüksége van-e egyáltalán ezekre a régi dalokra, táncokra. Ön szerint hogy van ez?

– A mesélő, éneklő és táncoló ember tulajdonképpen maga az ember. Amikor az embernek gondolatai, érzései támadnak, s már nem fér a fejében, elkezd beszélni. Amikor érzi, hogy kevés az emberi szó, előveszi a száraz fát, s amit érez, azzal mondatja el. Mikor már az is kevés, énekbe fogja. Aztán úgy érzi, elég volt az üldögélésből, kirúgja maga alól a széket, és mindezeket az érzéseket eltáncolja. Sőt még vegyíteni is tudja az énekkel.

Tehát maga az ember jelenik meg ezekben a régi dolgokban úgy, ahogy valamikor összerakták a gyergyói embert: a szerelmest, a bánatost, a jókedvűt, a tusakodót, a hazátlant, aki mégis tudja, hogy hazája van. Aki néha útra kel, néha hazatalál, teli van bánattal és reménnyel. Aztán a dalból barátságok, szerelmek születnek, újra vannak kérdéseink az öregekhez, akiket sokszor meg sem hallgattunk. Mert gyakran előfordul, hogy az idős embert még a rokonsága sem kérdezi meg semmiről. Most a régi dalok kapcsán itt van millió kérdés, meg lehet rohamozni az öregeket.

– Idős adatközlő csoportok váltották egymást Remete színpadán a tábor estéin. Öregek, akik minél tovább táncoltak, annál érdekesebb figurákat mutattak, egyre inkább mosolyogtak. Mintha fiatalodtak volna közben...

– Ez igaz. Meg is értem őket. Elővehették a legény- és leánykorukat. Ha csak le-föl jártak volna a színpadon, már azt is megköszönhetnénk, hogy velünk megosztották, de ők ráadásul gyönyörűen táncoltak. A tánc egy nagyon okos, nagyon emberséges vívmány. Régen táncba üldözték a szülők a gyermekeket. Amelyik nem akart táncolni, annak a fenekét jól elverték. Táncolni egy rendes közösségben kötelező. A legszebb alkalom arra, hogy egymást megismerjék a fiatalok. Törvényesen lehet tapogatni a leánykát: a húsát megkóstolgatni, megcsípni a „csípejit”. Lám, milyen szép a magyar nyelv, még segít is, ha nem tudnád, hol csípd meg a leányt, hát a csípőjénél. Oda talál be a kezed. A medencecsont nem könnyen engedi, hogy lejjebb csússzon. Ahhoz már erősebb akarat kell.

A tánc arra való, hogy megpróbáljátok, a ritmus milyen együtt. Aztán, amikor elkezdtek forogni, tiétek a világ. A forgásban elmosódik a háttér, csak ti ketten maradtok. Csak forogsz, és egyetlenegy személy arca marad ebből az árva világból élesen látható: akivel táncolsz. Olyanok lesztek, mint két égitest, melyek azzal, hogy elmozdulnak együtt, tulajdonképpen ők maradnak egy helyben, s a világ elkezd forogni körülöttük. S ha még tánc közben el is kezdenek énekelni – üzennek. Vagy annak, akivel táncolnak, vagy annak, aki három párral odébb van. Olyan gyönyörűen bonyolult ez az egész. És amelyik társaság ebben összegyúródik, az nagy reménnyel később is összetart, mert bőven van, mire emlékezni.

– A táborban tartott előadásán többször is idézett egy gondolatot, amit frissen jegyzett meg itt, Remetén egy idős embertől: „Ha vagyunk, legyünk!”

– A takarékos beszéd fogyatkozóban van. Az okoskodó emberek egyik címere, hogy értelmetlenül beszélnek és sokat. Ez egy korszerű betegség, így ebben a világban csoda, provokáció, ha egy ember okosat, szépet tömören tud mondani, és Isten bocsássa meg, érthetően is. Ma Madarász Gyuri bácsitól hallottam ezt a mondatot, ez cseng a fülemben.

Ez a mondat nekem olyan, mint gyámkő a kupolának: ez tartja össze ittlétemet. Ugyanezt más csak nagyon körülményesen tudja mondani: ne félig csinálj valamit, tedd oda magad, mert úgy éri meg! Mert ez az egész élet, s a félig élt életnek nincs értelme. Ha eléd került valami, állj belé! Ne légy félember, ne hümmögj, ne keresd a kibúvót! Ha belépsz a színházba, ne az utolsó sorba ülj, csak mert onnan könnyebb kimenni! Akkor be se ülj. Ha beszélsz egy emberrel, ne félig figyelj oda, ne edd közben a mogyorót, hanem nézz a szemébe! Ne nyomkodd a kütyüdet, emeld meg a fejedet, és amiben benne vagy, vedd tudomásul, hogy az a tiéd!

Minderre Gyuri bácsi csak annyit mond: ha vagyunk, legyünk! Én erre azt mondanám: ha vagy, légy! És akkor még takarékosabb a szótagszám, és még mélyebbre leszalad az emberben. Én ezt biztosan hazaviszem, és hánykolódok vele.