Gyárfás István: a romániai közönség jobban átéli a zenét

– Jelenleg vélhetően ön a legismertebb magyar dzsesszzenész Romániában, hosszú évek óta rendszeresen koncertezik nemcsak Erdélyben, hanem az Ókirályságban is. Hogyan vált ilyen szorossá a Romániával való kapcsolata?

– A közismert erdélyi blueszenész, Kamocsa Béla volt az első, aki meghívott. Először Temesváron, a Csiky Gergely Színházban léptem fel a zenekarommal egy dzsessz-blues gálán több mint tíz évvel ezelőtt. Az a fellépés mély nyomot hagyott bennem, és akkor kezdődött a barátságunk Bélával. Aztán szólistaként több alkalommal felléptem az ő zenekarával, a Bega Blues Banddel, turnéztunk közösen, eljutottunk Moldvába, többek között Jászvásárra. Az ő révükön ismertem meg olyan szervezőket, mint Florian Lungu, Alexandru Şipa és mások, akik aztán meghívtak fesztiválokra. Az első fellépésünk Bukarestben volt, kvartettfelállásban, Cseke Gáborral, Czakó Péterrel és Jeszenszky Györgygyel. Azt követően többször felléptünk a gărânai fesztiválon, de jártunk Brassóban, Szebenben, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Piteşti-en és Câmpinán is.

Azóta tart a barátságunk nagyon sok romániai zenésszel. Adott pillanatban megkeresett a budapesti Román Kulturális Intézet azzal az ötlettel, hogy indítsunk el egy olyan projektet, melynek keretében magyar és román dzsesszmuzsikusok találkoznak. Azért esett rám a választásuk, mert rájöttek, hogy elég sok román muzsikussal zenéltem együtt, akikkel meg is kedveltük egymást. Jazz Mozdonynak neveztük el ezt a kezdeményezést, ami egy nagy ívű együttműködés, a közönség is szereti. Bretter Zoltán, a bukaresti Magyar Kulturális Intézet igazgatója szintén hallott a Jazz Mozdonyról, ezért aztán megkeresett engem, Tátrai Tibort és A. G. Weinbergert, s tavaly együtt léptünk fel az intézet új székhelyének megnyitóján, majd pedig a Ghica-palotában.

– A puliszkán és a csorbán kívül mit szeret még Romániában?

– Először Hergyán Tibor, a bukaresti Magyar Kulturális Központ korábbi igazgatója hívta fel rá a figyelmemet, hogy meglepetés fog érni a román közönséggel való találkozáskor, mert ezek az emberek sokkal jobban átélik a zenét. Ő mondta, hogy játsszak el egy balladát, és figyeljem meg, hogy a közönség soraiban sokan sírni fognak. Én ebben kissé kételkedtem. Amikor elkezdtük játszani a balladát, eszembe jutottak Tibor szavai, ránéztem a közönségre, és az első sorban tényleg párásak voltak a szemek, többen könnyeztek. Ez nagyon jóleső érzés volt számomra, hiszen egy olyan budapesti közegből jövök, ahol az emberek jellemzően elkényelmesedtek, magas ingerküszöbűek, különösebben semmire sem kíváncsiak, esetleg csak otrombaságokra.

– Mi az, amit visszatetszőnek talál a határ innenső oldalán?

– Amikor először jöttünk Romániába, a bőgős barátom felkiáltott: „Vasbetonban nagyon nagyok!” Valóban lépten-nyomon indokolatlan alakú és méretű vasbeton építményeket láttunk. Aztán a lepukkant, elhagyatott gyárépületek sem szimpatikusak, amelyekről folyik le a rozsda. A közlekedés rendkívül kaotikus, néha halálfélelmet érzek, amikor látom, hogy valaki úgy előz, hogy jön szemből a kamion, s látni, hogy nem fog beférni, a kamion nem fog lehúzni a padkára, az egyetlen lehetőség, hogy akit éppen előz, az bemegy az árokba. Nekem családom van, inkább lehúzódok.

– Kolozsváron Teodora Enachéval, a kitűnő román énekesnővel közösen készített lemezt mutatták be a Diesel Klubban. Hogyan jött létre ez a közös album?

– Teodora Enachéval többször léptünk fel egyazon rendezvényen, Temesváron és Gărânán is. Az egyik gărânai fesztivál előtt Teodora felhívott és azt mondta, nagyon szeretné, ha duóznánk egyet. Nagyon rövid közös próba után felmentünk a színpadra, és sikerült egy nagyon emlékezetes koncertet adnunk, a közönség is nagy szimpátiával fogadott bennünket. A Jazz Mozdony első születésnapján Teodora Enache volt a meghívott, s mivel kevés volt a rendelkezésre álló pénz, nem tudtunk sok zenészt fizetni, trióban kellett játszanunk. Harmadikként Berkes Balázsra esett a választás, mint olyan bőgősre, akire egy triót fel lehet építeni. Néhány hét múlva Teodora felhívott, hogy szeretne egy lemezt ebben a felállásban, mert nagyon jól érezte magát a koncerteken. Kibérelt egy kolozsvári stúdiót, eljöttünk három napra, s felvettük a lemezt. Jó anyag lett, elismerő kritikát kapott, és július elején a zsámbéki Jazz Open fesztiválon és Esztergomban, majd pedig a budapesti Román Kulturális Intézet udvarán is bemutatjuk.

– Hogyan látja a romániai dzsesszéletet a magyarországival összehasonlítva?

– Magyarországon négyszer-ötször több dzsesszzenész van, mint Romániában. Ebben oroszlánrésze van Gonda Jánosnak, aki a hatvanas években megalapozta a magyar dzsesszoktatást. Ha csak annyit mondanék, hogy több jó zenész van, az egy kicsit lekezelően hangzana, de több zenész között több a jó zenész is, s a magyar zenei képzés tényleg nemzetközi hírű, sok, mára már nemzetközileg elismert muzsikust termelt ki. Nálunk tehát már felnőtt több, tehetséges zenészekből álló generáció, s ennek következtében nálunk a műfajnak is nagyobb a népszerűsége, a közönsége. Előbb-utóbb ez be fog következni Romániában is, hiszen most már itt is jelen van a dzsessz a felsőoktatásban, hála elsősorban Mircea Tiberiannak és Marius Popnak. Azt mondhatjuk, hogy fáziseltolódás van a magyar és a román dzsesszélet között.