Depresszió ellen: Jégkorszak 2

Szinte már közhelyszámba megy, hogy az utóbbi években az amerikai animációs filmek jóval sikerültebbek, mint az élő szereplőkkel forgatott hollywoodi történetek, és a lendület a jelek szerint továbbra is kitart. A Jégkorszak 2 ugyanis – bár folytatás – képes ugyanúgy lekötni és megnevettetni a nézőt, mint a négy évvel ezelőtti első epizód, amelyben Manfréd, a mamut, Diego, a kardfogú tigris, Sid, a lajhár és a mókus és patkány keresztezésének eredményeként létrejött szerencsétlen rágcsáló, Motkány alakja még újdonságként hatott.
A mostani történet ott kezdődik, ahol az első befejeződött: a három főszereplő több más prehistorikus faj képviselőjével együtt egy völgyben húzza meg magát, ám hamarosan kiderül, hogy óriási veszély fenyegeti őket. A jégkorszak véget ért, és a völgyet hamarosan elönti a víz, ezért menekülniük kell. A vándorlás során aztán Manfrédnak szembesülnie kell a ténnyel, hogy talán rá hárult az a felelősség, hogy biztosítsa a mamutok fennmaradását, miután úgy tűnik, rajta és egy kissé identitászavaros nőstényen kívül a faj egyetlen képviselője sem maradt életben.
Bár a történet családi film, tehát kötelező a hepiend, az alkotók mégis képesek voltak a hagyományos sztereotípiákat oly módon kifigurázni és humoros tálalásban előadni, hogy nem lehet rá panasz. A magát oposszumnak képzelő mamutlány alakja frenetikus, de „testvérei”, a valódi oposszumok figurája is jól sikerült. A pálmát azonban ezúttal is a filmben visszatérő motívumként föl-föltűnő Motkány viszi el, aki most is csupán egy makkot szeretne begyűjteni, ám a sors továbbra sem pártolja őt ezen szándékában. A zárójelenet éppen ezért még a többi poénnál is eszementebbre sikerült, de nem csupán emiatt érdemes akár többször is megnézni a filmet. A Jégkorszak 2 ugyanis nem csupán a gyerkőcöket láncolja a képernyők elé, de a depresszióra hajlamos felnőttek hangulatát is képes kissé feldobni.

Jégkorszak 2 – Az olvadás (Ice Age 2: The Meltdown. Amerikai animációs film, 2005. Rendezte: Carlos Saldanha. Írta: Jon Vitti. Zene: John Powell. Értékelés az 1–5-ös skálán: 4.