Az új szerelem: az opera

Életműdíjjal tüntették ki, amelyet többnyire a pályájuk végéhez közeledő alkotóknak ítélnek. Nem érkezett túl korán ez a kitüntetés?

Mindamellett, hogy nagyon örültem neki, őszintén szólva engem is meglepett. Hiszen egészen más, amikor egy nyolcvanéves művészt tüntetnek ki életműdíjjal. Czintos József szatmárnémeti színész barátom viszont azzal nyugtatgatott, hogy ő már négy éve megkapta, de ma is az élők és alkotók sorában van. A díjazók is elmagyarázták, hogy a pályafutásom mérföldkövének tekintsem a díjat, és ne afféle nekrológízű elismerésnek.

Hová illeszkedik ez a mérföldkő? Hogyan zárult az ön számára az évad, és mivel foglalkozik most?

Az elmúlt évben Marosvásárhely mellett Budapesten, Bukarestben és Craiován rendeztem, továbbá elkészítettem a Csatorna című drámám filmváltozatát. A filmes munkát folytatom, a héten nekilátok a Szegény Sudár Anna tévéfelvételeinek. Ugyanakkor a vásárhelyi színművészeti egyetemen kiváló évfolyammal dolgozhattam, ez olyan munka, ami nem engedi megvénülni az embert. És akkor még nem is említettem, hogy Kolozsváron alkalmam nyílt operát is rendezni. Mondanom sem kell: egyből beleszerettem a műfajba.

Vállalna továbbra is operarendezést?

Ha tőlem függne, és akár egyetlen szóval hívnának, holnap mennék operát rendezni. Egy prózai előadás próbáin szinte mindig meg lehet tapasztalni az alkotás kínját. Vagy te, a rendező nem érted a színészt, vagy ő nem ért téged. Vagy nem vagy biztos a dolgodban, vagy túlságosan is az vagy. Ezt a kínkeserves stádiumot nem szabad megkerülni. Az a jó, amikor a próba után csuromvizesen hagyod el a nézőteret. Az opera esetében viszont más a helyzet. Beülsz a sorok közé, felcsendül a csodálatos zene, és megszólalnak azok a kiválasztott emberek, akik valamit pluszban kaptak a Teremtőtől. Mindez együttvéve kiszorítja a rendezőből a kínt; csak a gyönyörűség marad.

A rendezés mellett a díj odaítélésében mekkora szerepet játszott drámaírói munkássága?

Az életműdíjhoz semmi köze nem lehet. Nem hinném, hogy a kommunizmus legsötétebb korszakáról írt drámakötetem a magyar kulturális minisztériumban kézről kézre járna. Nekem viszont nagyon sokat jelent a drámaírás. Csak azt sajnálom, hogy rendezőkollégáim még nem fedezték fel őket, noha már akadt szerző, aki hozzákezdett az angolra fordításukhoz.

Regényírással is foglalkozik.

Ha minden jól megy, az őszi könyvvásárra meg is jelenik az első munkám, a Soha, amely az ötvenes évek Marosvásárhelyéről szól. Közben készül a második regény is, amely egy valós szerelmi történetet dolgoz fel.

Mikor jut mindenre idő?

Egy teniszmeccs és egy horgászparti között. Ez a két dolog az, ami elviselhetőbbé teszi a rendezés, dráma- és regényírás gyakran önemésztő kínját.