Az időtálló mesék titka - interjú Berecz Andrással

– Erdélybe már szinte hazajár.
– Ha azt nézzük, hogy a szavaim hazatalálnak, akkor igen, de nem itt születtem. Érdekes, hogy van a szavaknak egy olyan fűzésmódja, amit itt értenek meg inkább, odahaza mondhatnám, csak a felét. A többin csodálkoznak és szeretik. Sokszor nem is tudom, hogy kinek a teljesítménye nagyobb: annak, aki mondja ezeket a ficánkolós többrétegű tréfákat, vagy annak, aki ezekből mindent kihall.

– Amikor először hallottam mesélni a sófalvi tánctáborban, nagyon meglepett, hogy ön magyarországi. Hol tanulta ezt az érdekes „mesenyelvet”?
– Sokan kérdezik, hogy ezt hogyan csinálom, de én nem tudom, ez nem tudatos. Nem azért mentem énekelni, mesét gyűjteni, hogy én azzal kezdjek valamit, hanem mert ahogyan az éhes kutya is megtalálja a péket vagy a mészárost, nekem is jönnöm kellett. Más nem érdekelt. Nem azért gyűjtöttem, mert célom volt velük, hanem a kíváncsiságomat elégítettem ki.

– Nem mesemondónak készült. Hogyan jutott el mégis ide?
– Nem tudom, hogy van-e ember, aki mesemondónak készül. Előttem ilyenre nem volt példa. Vannak emberek, akik nem bíznak a saját jövőjükben, és azoknak tanulságként elmondom: miközben azt hittem, hogy már semmi sem leszek, akkor rajzolódott ki az életem. Amikor a legnagyobb vargabetűket írtam le, akkor már nyílegyenesen haladtam a saját mesterségem fele.

– Milyen vargabetűket kellett leírnia?
– Egy időben például sósavval fényesítgettem Jászberény, Pécs és Salgótarján kazánjait. A jogi egyetem három éve után kötöttem ki ennél a mesterségnél, ahol a munkások az orruk elé sálat kötnek, hogy „tiszta” levegőhöz jussanak. A „zuhanás” után elmentem a Pilis Erdőgazdaság budapesti erdészetébe: reggel hétkor már kint voltam az erdőn és vagy fát ültettem, vagy síutat építettem, murvát terítettem szét, vagy éppen döglött őzet ástam el. Pálos kolostort is tártam fel erdőművelőként. Amikor nem volt víz, esővízzel, körömkefével mostuk a pálos atyák koponyáit.

Bár nem úgy tűnik, hogy az ilyen foglalkozásokkal az ember a mesemondás fele halad, mégis így történt. Mert időközben minden táncházban, amikor elfáradtak a táncosok, én rukkoltam elő a dalokkal, énekekkel. Ennek aztán híre ment és az Ökrös zenekarral énekeltem, egészen addig, amíg egy ukrán nő – aki a bostoni filharmonikusoknál játszik –, három hónapos amerikai körutat szervezett, amelynek során naponta 1-2 előadást tartottam, tanítottam. A három hónap alatt tulajdonképpen odakerültem, ahol most vagyok: a színpadra. Akkor még ének volt több és a beszéd kevesebb. Most már annyi a beszéd, hogy örvendek, ha egy-egy dal is elhangozhat.

– Mit jelent önnek a mese?
– Nem könnyű erre válaszolni. Nekem a mese a mindenem. Mondhatnám azt is, hogy semmi egyebem sincs, csak dalok és mesék. Meséken nemcsak a tündérmeséket értem, hanem a tréfákat, amikkel estéket lehet tartalmasan eltölteni. Tehát nagyon nagy vitamin van a kezemben. Azt is tudom, hogy ez a vitamin nem az enyém, hanem köztulajdon. Mindannyiunké, s ezért olyan népszerű. Mert akik hallgatnak, pontosan tudják, hogy az övék is, csak nekem volt több időm, hogy foglalkozzam velük. Olyannak érzem magam, mint egy kincstárnok, aki gyémánttal, aranynyal teli kádak között közlekedik, s csak az a dolgom, hogy rakosgassam, csiszolgassam a kincseket. Ezért nem csodálkozom egy-egy előadás végén, hogy nem engednek a szállásomra menni, mindenki pálinkáját meg kell kóstolni...

– Ön szerint miért szeretjük a meséket?
– Gyanítom, hogy azért, mert fontos dolgokat mond. A mese könnyedén, órási súlyokat visz rendkívüli magasságokba. Az a nagy erénye, hogy szép, fontos és időtlen kérdéseket közérthetően tud közölni. Mert ma nagyon sok szép és fontos gondolatot érthetetlenül mondanak el. Manapság a mese megváltás, olyan, mint a szorítókötés a tátongó sebre.

– Ezek szerint a mesemondónak óriási a felelőssége.
– Isten őrizz, mert elszalad a jókedvem! A mesemondó óvatosan legyen népművelő. Ne látsszon az elhatározás, a javítás szándéka. A mai világban az emberek különösen érzékenyek arra, ha átlátszó a szándék. Ha szakállát rázza a próféta, hogy milyen büdös disznók vagytok, mindenki elszalad. De ha távoli példákon időzik az ember, mindenki közel megy, mert nem érzi annyira sértve magát. Tehát egérutat kap, a megtisztulás lehetőségét. A mesének többek között ez adja a népszerűségét.

– A mesét mégis a gyerekekkel, gyerekkorral asszociáljuk. Miért van ez így?
– A mese egyetemes műfaj, van olyan, amelyik a gyermeknek jó, és van olyan, ami felnőttnek, amit természetesen a gyermek nem élvez, mert olyan áttétek vannak benne, hogy a gyermek úgy érzi, átbeszélnek a feje fölött. Mégis jó érzés, amikor a plakát azt hirdeti, hogy felnőttmese, s az első öt sorban mégis gyermekek ülnek. Ilyenkor sokszor elgondolkodom, hogyan tudnék hasznos lenni: hogyan méricskéljem a szavakat, hogy mindenkinek jó legyen. Sokszor úgy érzem, hogy még sokat kell csiszolnom azon, amit a gyerekeknek még nem tudok elmondani. Mert az a legmagasabb minőség, ami igaz is, szép is, sokrétű is és egyszerű is, gyermekkorban és felnőttkorban is érvényes, amolyan bibliai hangvételű. Kár egyébként a mesét a Bibliával összevetni, pedig van rokonság közöttük, mert az eszköz: a példázat ugyanaz. Egyik sem olyan, mint a filozófia, ami absztrakt fogalmakkal rögzít valamit, hanem mindig valamilyen példát ad: egy képet, amivel hazamehetsz és kibonthatod otthon. Sokszor nem is a helyszínen, hanem otthon érzékeled, éled át a mesét. Ez megint óriási attrakció!

– Hogyan tud mindig megújulni? Nem fogynak el a mesék?
– Egyszer biztosan elfogynak, és én is megöregszem. De még nem tartok itt. Az, hogy sűrűn mondok mesét, azzal is jár, hogy szellemileg frissnek kell maradnom. Érdekes, hogy nagy idő távlatából is emlékszem, hogy hol, milyen mesét mondtam el. Valamiféle önvédelem ez, hogy ne váljak unalmassá. A hagyományos mesemondásban ez nem volt mindig így, a kutatások, hagyományok kétféle mesemondót tartanak számon: az egyik, aki szóról szóra adja át a mesét. Ebben az esetben olyan jó a mese, hogy többször újrahallgatva is tud újat mondani. A másik típusú mesemondó fázik az ismétléstől, ezért folyton újrateremti a mesét. Amikor félrevonul, és az eget nézi a munka helyett, akkor mesét hízlal. Aztán az ünnepi alkalmakkor mindenki csodálja a megújult mesét.

– De nem mindegy, hogyan hizlalja a történetet a mesemondó, mert mondjuk, egy felcsíki mesét mégsem lehet kunsági elemekkel összekeverni.
– Hát ez már a mesemondó kockázata. Az biztos, hogy minél több helyre elmegy, annál nagyobb a gyakorlata. A mesemondó legnagyobb iskolája a közönséggel való találkozás, mert két egyforma közönség nincs. A mesemondásban soha nem a mesemondó az érdekes, hanem a közönség. A legszebb számomra az a pillanat, amikor hirtelen mindenki elfelejti az otthoni gondot, amikor egy varázsütésre a felnőttekből is gyerekek lesznek. Olyankor tökéletesen egyformák az emberek. Ezért érdemes mesét mondani.