Az apagyilkos időtlenné váló sorsdrámája a színpadon

A kincses városbeli közönség megszokhatta, hogy a színház által szervezett nemzetközi szemléken az utóbbi években gyakorta megtekinthetett egy-egy Purcărete-rendezést, de nemcsak ilyenkor, hiszen a világhírű alkotó több alkalommal is dolgozott már a kolozsvári magyar színházban – legutóbb, 2015-ben Shakespeare Julius Caesar című drámáját állította színpadra.

Kétely és talány

A tudtán kívül vérfertőzést, apagyilkosságot elkövető, majd többszörösen megbűnhődő mitológiai hős történetét Szophoklész Oidipusz király és Oidipusz Kolónoszban című darabjai alapján vitte színre Silviu Purcărete a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház társulatával 2014-ben. Ahogy az előadás ismertetőjében olvasható,

Az Arisztotelész óta csodált remekműről a rendező azt nyilatkozta, az Oidipusz a drámairodalom legszebb szövegeinek egyike. Ugyanakkor azt is bevallotta, Szophoklész szövegei olyan kérdéseket rejtenek magukban, amikre ő maga nem talált kielégítő választ.

Silviu Purcărete víziójában az ókori, egyik tragédiától a másik felé tartó történet időtlenné válik. A díszletek és jelmezek, amelyek a rendezővel huzamos ideje együtt dolgozó Dragoș Buhagiar munkáját dicsérik, visszafogottan letisztultak, ugyanakkor szervesen illeszkednek a rendezői koncepcióba.

Nincsen ez másként az Oidipusz esetében sem. Szintén kiemelendő az előadást kísérő hangzásvilág, amely olykor a sorsdrámához méltóan baljós és súlyos, máskor a tragikus események egyfajta ellenpontozásaként vagy ily módon való kiemeléseként dallamos, szinte játékos.

Purcărete azt mondta, számára teljesen egyértelmű, milyen erős a kapcsolat a két nőalak – az anya, feleség, illetve a halál felé vezető úton apját elkísérő, ápoló lány alakja között, így egyazon színésznőre bízta a két figura megformálását. Ofelia Popii nagyszerűen alakítja az érzéki, távolságtartó Iokasztét, illetve az alázatos, odaadó Antigonét is.

Kiváló rendezői fogás, szellemesen megvalósított színpadi „varázslat”, amint a görög tragédiákból ismert kar tagjai egy csapásra, könnyedén, természetesnek ható mozdulattal változnak át a dráma többi szereplőjévé, majd vissza a kar tagjaivá. Ezek a mesteri átváltozások is azt a folyamatot erősítik, ahogyan a görög tragédia időtlenné, örök érvényűen aktuálissá, magával ragadóvá válik egy 21 századi színpadon. Ehhez azonban egy olyan rendezői kézre van szükség, amely képes megteremteni ezt a varázslatot.