A történetek, amelyek megvilágítják egymást – Szávai Géza író Illyés Gyula-díjáról, a világregény műfaji kísérletéről

Igen gyakran kényszerülök magyarázkodásra, amikor például a Székely Jeruzsálem című könyvem (Esszéregény az identitásról) idegen nyelvű megjelenései kapcsán erről külföldön kérdezgetnek. Ilyenkor kell emlékeztetnem a hallgatóságot piciny, de „soknépű” Földünk szerencsés formájára: egy gömb felületén élünk, melynek nincs közepe, mert gömbfelületen ez legfeljebb tetszőlegesen választható. Tehát a Föld bármelyik pontjáról nézve áttekinthető és elmesélhető a világ.

– Ezért (is) írhatta regényei fölé: világregények?

– Igen. Így szoktam érvelni, és ha kétkedő szemeket látok, könnyedén megemlítem, amit itt is, most is: hallgassuk csak, a rádióban is „világzene” szól. Ezek után aztán a Székely Jeruzsálem regénycím kapcsán

Ha a világ lényege és logikája esetleg éppen nem is nyilvánvaló a valóságban, attól még a lényeg és a logika nem sérült. Én így látom a világot. Mert ilyen. Persze minden regényvilág magáért beszél. Általában fölösleges a szerzőnek a regénye „mellé, mögé beszélnie” – de itt most regényektől függetleníthető szemléleti, ha szabad mondani, világnézeti kérdésekről beszélhetünk. Ezért nem érdektelen arra emlékeztetnem, hogy mekkora tisztelet járt mindig a „világlátott embereknek”. Bizonygathatom hát, hogy érdemes ám nézni és látni a világot…

Csupán azért hivatkozom a humorra, mert az nagy vigasz, és regényvilágomban óriási szerepe van.

– Kaphatnánk-e egy rövid életmű-összefoglalót, különös tekintettel arra, az egyes alkotások között melyek a leglényegesebb hasonlóságok, illetve különbözések?

– Azt hiszem, bármelyik olvasónak fontos lehet, hogy rövid áttekintést kapjon arról az – esetünkben – regényről, amit éppen a kezében tart. Ezért gondoltam szükségesnek, de legalábbis hasznosnak egy afféle „eligazító térképet” illeszteni a regényeim elé. Jelezni a közeget, azt, hogy milyen „világba” tartoznak. Ez tényleg csak jelzés. Annak idején Balzac hosszú Előszót, személyes regényelméletet írt az Emberi színjáték elé. Én csupán jelzést és „iránytűt” adok.

Ha elolvasunk egy Dosztojevszkij-regényt, és az tetszett, eszünkbe juthat elolvasni egy másikat is. És a kettőt már joggal hasonlítjuk, összefüggéseket keresünk… Ilyen az olvasói ösztön. Ha ez így van, márpedig így van, akkor a regényírónak ezzel számolnia kell. Erre teszek folyamatos kísérletet.

Legfrissebb könyvem, a Cérnapóráz című regény (sorozatjelző) alcíme: Állatok, nők, gyerekek… Utolsó előtti könyvem: Antigoné, a kutya, melyben több kisebb-nagyobb történet (többek között maga a Cérnapóráz című regény is) helyet kapott. Ezek a történetek így együtt megvilágítják egymást. Minden történet éppenséggel „kutyáról szól”, így kapcsolódnak életművön belül egymáshoz…

Az Aletta bárkája című történelmi regényem egy református, hittérítő holland lány története, akit a nagy keresztényirtás (17. század) idején két „keverék”, holland–japán gyermekével elrejtenek, később mégis kivégeznek Japánban. Az egész világon csupán itt találtam meg az ennyire végletekig vitt bezárkózás példáját, hitek összecsapásának logikáját, hát így írtam „japán” regényt. Az Aletta bárkájának a mottóját idézem ide: „Fiatalon – Amerikában – elhunyt dédnagyanyám, Török Dánielné szül. Simazaki Juko (1887–1915) emlékének”.

Aztán az olvasó a Makámaszútra című regényemben talál egy Bolygó kislány című fejezetet. „A nagymama”, akkor még kilencéves kislány, amerikás székely család sarja, 1913-ban két katonaládával hajóra száll Európa felé. Szülei ismerősökre bízzák, hogy majd ők is jönnek utána haza, Erdélybe a pénzzel, amivel földet, birtokot vesznek. Az akkor kilencéves nagymama szerencsésen hazaér, szerencsétlen körülmények között ugyan, de felnő, ám szülei a háború miatt Amerikában rekednek. Öt év múlva jöhetnének haza, már Romániába, de közben az anya meghal, az apa alkohol rabjaként vész el a nyomorban. Hát ennyit és effélét mondhatok: így áll össze a világ.

Kevesen tudják, francia szakosokat is beleértve, hogy Balzac, aki nem akart kiadók kiszolgáltatottja lenni, vásárolt egy nyomdát, hogy íróilag teljesen szabad lehessen. A nyomda részleteit haláláig fizette, a nyomdászokat is fizetni kellett, ellátni őket munkával. Ilyen önként vállalt nyomás és fantasztikus kockázat terhe alatt volt képes kipréselni magából azt a száz regényt.

– Az Illyés Gyula-díj átadásakor a laudációban mit érzett a leginkább magáénak, minek örült a legjobban? S bár nem tartozik konkrétan a tárgyhoz, de magyar szakosként és magyar íróként hogyan viszonyul Illyés Gyula írói világához?

– Tényszerűnek éreztem a laudációt, és fontosnak azt, amire felhívja a figyelmet: a rendszerváltás utáni Magyarország válsághelyzeteinek az elemzésére. A Múlt évezred Marienbadban című, nagyon kortárs regényem körül fű alatt még mindig izzik a vita… Ami Illyés Gyulát illeti, és most tegye a kezét a szívére, akinél (sokunknál) ez a mozdulat indokolt: fiatal fiúként azt tudtam róla, hogy az ő felesége lett az a Flóra, akihez József Attila a nagy verseit írta. Ellenszenves volt nekem, amiért elcsaklizta „az Attilától a Flórát”. Életművét fontosnak tartom, bár a váteszkedő attitűdjeit nem kedveltem, sokkal inkább az érzékeny és racionális viszonyulásait, a Puszták népét, a Kozmutza Flórával közösen írt Lélek és kenyér című könyvét a gyermekek világáról, Flóra ugyanis kitűnő gyógypedagógus volt. És nagyon fiatalon, talán gimnazistaként vagy elsőéves egyetemistaként már méltató recenziót írtam a Kháron ladikján című remek prózakötetéről.

– Végezetül a legszokványosabb kérdés: hogyan tovább, a Szávai-világ melyik új szelete kerül az olvasó asztalára?

– Füzeteimből újabb regényeket másolnék ki, és véglegesítenék, de ennek mostanában egészségi korlátai vannak sajnos. Próbálom azért mindig megtenni azt, amire még képes vagyok. Az emlékirat műfaja taszít, de fényképnézegetés közben elhatároztam, két könyvet állítok össze: Polcz Alaine-ről és a férjéről, Mészöly Miklósról. Külön-külön. Vagy másfél évtizeden át egészen szoros szimbiózisban éltünk a szigeten Kisorosziban. Gyerekkorom óta állandóan fotózok. Aztán, amikor rossz kedvem vagy valami bajom van, mindig rám jön a fokozott humorizálás.

Pontosan arról szól, amit a címe ígér. Hogy „hótt” komolyat mondjak, mutassak valami „vidámat”: engem hét évtized alatt alig láttak nyakkendőben. Most amint régi ismerőseim meglátják nyakkendős fotóimat, harsány kacagásban törnek ki. Nyilatkozatot tettem közzé egy közösségi oldalon: emberek, csupán a lányom és az unokáim születésnapján viselek – újabban – nyakkendőt. Évente négyszer. Így is nevetnek.